A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 20. (1981)

VÉGVÁRI Lajos: Choma József festészete

CHOMA JÓZSEF FESTÉSZETE VÉGVÁRI LAJOS Azok közé a Miskolchoz kötődő művészek közé számítható, akiknek neve, szorgos munkálkodásuk ellenére sem került be a köztudatba. Ez részben azzal magyarázható, hogy művészetének kiteljesedése Makón következett be, vagyis festői munkássága sokkal inkább kötődik a dél-alföldi festészethez, semmint szülővárosához Miskolchoz. Amikor Makóról visszatelepült Miskolcra, itt már meglehetősen kiformálódott és másértelmű művészi ízléssel találkozott. Ez az esztétika az ő romantikus, a világítási kontrasztokra épülő művészeti felfogásától idegen volt, amiatt hamarosan a perifériára szorult. Helyzete 1945 után sem változott: konok és nézeteihez makacs következetességgel ragaszkodó művész volt, emiatt nem tudott eleget tenni sem az 1950 körül uralkodó „szocialista realista" követelményeknek, sem az évtized végén hirtelen előtörő művészeti „pálfordulásnak" annak az új szemléletnek, amely lázas igyekezettel akarta helyrehozni a magyar művészet „elkésettségét." A miskolci művészi életet irányító fiatalabb művészek a régmúltból ittmaradt kísértetként kezelték, működését művészetellenes tevékenységként értékelték és nem járultak hozzá, hogy kiállításokon mutathassa be műveit. Egész életén át hurcolta a kitaszítottság fájdalmas élményét, azt a keserűséget, hogy becsületes és tiszta emberségét őszinte szándékait félreismerték. A fiatalabb kollégák előtt csökönyös konzervativizmusnak tűnő magatartás nem volt más, mint a belenevelődött elvekhez való hűség. Főiskolai eredményei, majd a makói kiállításokon elért sikerein felbuzdulva sohasem értette meg azokat a nagyon is reális indokokat, amelyek miatt Miskolcon a mellőzés lett az osztályrésze. Nem értette meg, hogy szülővárosában miért nem érte el azt a pozíciót, amelyet Makón viszonylag könnyedén megszerzett. Helyzetének fel nem ismerése annak a tulajdonságának a következménye, hogy nem tartotta fontosnak a festésről való elmélkedést, számára — úgy tűnik — magának a festői tevékenységnek a ténye volt az igazán fontos. Az ilyen típusú művész ritkán újítja meg a mesterségét, sokkal inkább ragaszkodik a bevált és elfogadott esztétikai értékekhez és alkotási módszerekhez. A művészettörténetnek azonban nemcsak az a feladata, hogy az újítókat tartsa számon: nem kerülheti el figyelmünket egyetlen olyan művész sem, aki valahol, valamilyen közösségben értékként elfogadott alkotásokat hozott létre. Ha másképp nem, művészetszociológiai vagy helytörténeti vonatkozásban megérdemli a tudományos feltárást és értékelést. Choma esetében azonban