A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 17-18. (1979)

VIGA Gyula: Északkelet-magyarországi adatok a szamártartáshoz

ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGI ADATOK A SZAMÁRTARTÁSHOZ 289 6. kép. Szamárfogat, Domaháza patkószögekkel maguk ütötték fel a vasat az állat lábára. A szamarakat azonban általában a helyi kovács vasalta be. A szamár patkolásának díja fele volt a lóénak. Hasonló formájú, de kis méretű patkót használtak a szamarakra is, mint a lovakra. Gyógypatkot szamárra nem ütöttek, viszont használtak néhány kapaszkodó szeggel ellátott téli patkót. A szamár ritkán volt beteg, ha igen, hasonló betegségei voltak, mint a lovaknak. Ha hátát feltörte a hám, akkor a gazda kreoloméi kente be. Ha ínye megduzzadt, s nem tudott enni, akkor a kovács patkószeggel felhasgatta a duzzadt részt és sóval dörzsölte be. A domaházai cigányok, ha a szamár a poros szénától megkehesedett, beléndeket adtak neki, amitől rövid időre elmúlt a keh, amíg túladtak az állaton. A szamár hasznosításának általános, legszámottevőbb formája a fogatolás, az állat vonóerejének kihasználása. Ennek elve és szerszámai lényegében azonosak a ló fogatolásával. A szamár szerszámai és az általa vontatott járművek azonban sok alkalmi megoldást, a szamarasok által konstruált elemet tartalmaznak. A fogatolásnak régebben legáltalánosabb módja a kétkerekű tajigába való befogás volt. Ez a jármű alkalmazkodik leginkább a szamár testi, fizikai adottságaihoz. A talyigát általában helyi kerékgyártók készítették, de voltak