A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

VIGA Gyula: Kecsketartás az Aggteleki Karszton

336 VIGA GYULA és eldobták. A lenyúzott bőrt létrára, szinke (szín, fészer) gerendáira, gazdasági épületek ajtajára szöggel feszítik ki, s hagyják megszáradni. Szinpetriben a nyúzásnak más módja ismert: a bőrt a hason nem nyitják fel, hanem egyben húzzák le a hátsó lábaknál történt fel vágás után, s szalmával kitömve a padláson szárítják meg. A kisgedó bőrét általában eldobják, a nagyobb kecskék bőrét régen zsidó és cigány bőrösök vették meg, az utóbbi években pedig állami felvásárló járja a falvakat. A két világháború között valamennyi településen viselték — férfiak és nők egyaránt — a kecskebőrből készített bekecset. A kecske szőrének felhasználására területünkön nem találtam adatot.

28 A kecske csontját eldobják, nem használják fel. Általában eldobják a szarvakat is, csak alkalmanként őrizték meg a szebb példányokat, ezek a kecskemaszkos alakoskodásban kaptak szerepet.

29 A kecske trágyáját (tréfásan — főleg a gyerekek nyelvében — kecskebogyó, kecskedrazsé) általában összevegyítik a többi állat trágyájával, de néha külön is kihordják a szőlőbe vagy az ődalkertbe, mert zsírosnak, eraynek tartják, hasonlónak a juh trágyájához.

30 Bódvaszilason a haszonvételnek egy — a többi faluban ismeretlen — formájára, a fogatolásra találtam adatot. Itt is egyedi esetként tartják számon.

31 A kecskepásztor nagytestű, erős bakkecskéjére lószerszámból készített hámot. Ez olyan méretű volt, mint egy szamár hámja. Zabolát is tett a szájába, s úgy fogta be a kecskét, mint a lovakat szokás. Kb. másfél méter hosszú, négy vaskerékkel felszerelt kiskocsi elé fogta, s fát, követ fuvarozott vele. A kecske értékesítése A terület kecsketartásában az értékesítésnek nem alakultak ki állandó keretei. A kecskét senki nem tartotta eladásra, értékesítésük jobbára spontán módon történt. Azokban a falvakban, ahol a kecskeállomány viszonylag kicsi, ott az állatokat a falun belül lehetett értékesíteni, bár a falun belül nem mindig akadt rá vevő, mert az ivarérett állatokat nagyon nehéz volt új helyre szoktatni. Ezekből a falvakból csak ritkán hajtottak kecskéket vásárra, akkor is csak idősebb állatokat, melyeket már nem akartak levágni. A jelentősebb állománnyal rendelkező falvakból gyakran hajtottak kecskéket vásárra, de itt sem akadt olyan gazda, aki eladásra tartott volna kecskéket. Vásárra csak az éves szaporulat kisebb része került, mert nagyobb részét néhány hetes korban levágták, húsa ilyenkor a leginkább élvezhető. Egy kecskét általában 4-5 évig tartottak, utána a fiát nevelték fel, az öregebb állatot pedig ősszel — miután megűződött — eladták. A jól tejelőket néha 6—8 évig is eltartották. Az állat pedig jó néhány évig tejelt még ezután is új gazdájánál. Kecskét nehéz vásárolni, mert mindenki azt igyekszik eladni, amelyik a legöregebb, s a legkevesebb tejet adja. Vásárlásnál az állat fogát nézték, mert az elárulta a korát. Megtapogatták a tőgyét is, mert amelyik jó tőgyes, „szép az aj ja", az sok tejet ad. Az eladók éppen ezért vásárra hajtás előtt nem fejték meg állataikat, hogy jó tőgyesnek látszódjanak. Az egészen öreg kecskéket a cigányok vették meg, levágásra. Általában azokra a helyekre vitték eladni a kecskéket, ahová a többi állatot. Külön kecskevásárok nem alakultak ki. A vásárok helyét a földrajzi tá-