A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

VIGA Gyula: Kecsketartás az Aggteleki Karszton

322 VIGA GYULA Nem lehet feladatunk ezúttal a legeltetési jog problémájának teljes feltárása falvainkban.

14 Adatainkból úgy tűnik, hogy a legelőre hajtáskor a kecskét a hagyományos legeltetési jog mellett V

4

—V

2 számba, vették, a sertéssel esett azonos megítélés alá. Az 1950-es évektől — a hagyományos legelőjog rendszerének felbomlása óta — készpénzben fizetnek fűbért, legelőbért a kecske után, amely a szarvasmarháénak 1

I

2

—

x

/

4 része: 40—150 forint évenként. (A két távoli érték a falvak határának eltérő jellegéből adódik. A nagy kiterjedésű erdei legelővel rendelkező falvakban olcsóbb a legeltetés.) A kecske a legelőn gally ázik (1. kép), a füvet nem szívesen eszi. A gazdák szerint „jót tett" a legelőnek, mert nem kellett tisztítani a legelőt, a kecske lerágta a szúrós bokrok, gazok hajtásait, leveleit is. Főleg a galagonya, boróka, csipkebokor, kökény, somfa fiatal hajtásait szereti, tavasz felé a borókát. Nagyon veszélyes viszont a kecske a fiatal erdőkre, facsemetékre, mert ágaikat lerágja. Ezért az erdészek és a gazdák között gyakoriak voltak a peres ügyek. A pásztor az általa őrzött kecskéket a színükről, szarvállásukról, fejtartásukról, viselkedésükről ismeri meg, sőt még a gedót is megismeri az anyja után. Az elmaradó, pákosztoskodó állat nyakára csengőt vagy pergőt akaszt. A csengők a pásztor tulajdonát képezik. A pásztor a csengőket összehangolja: addig kalapálja a kishorpaszt, amíg „össze nem szól". így a csengő hangjáról már azt is tudja, hogy melyik állat kóborolt el. A kecske őrzésének és terelésének eszközei nem különböznek a többi állatfajétól. A terelőszavak között is csak egyet találtam, amelyet csak a kecskének mondanak a ki- illetve behajtáskor: kajsz-kü, kajsz-be!. Az 1960-as évektől kezdve — a csordával legeltetett állatoknál korábban is — a kecsketartásban is kettéosztódott a gazdasági év: a legeltetés és a téli takarmányozás időszakára. A télen is legeltetett kecskének csak kevés takarmányt adtak pótlásként otthon, nem volt szükség rendszeres takarmányozásukra. A rendkívül igénytelen, sajátos biológiai adottságokkal rendelkező kecske téli ellátása nem igényelte a parasztgazdaságok különösebb felkészülését, s nem igényli a jelenlegi legeltetési szisztéma mellett sem. Egy kecske 3 q szénán kitelel. Az adatközlők szerint 3 kecske fogyaszt annyi takarmányt egy télen, mint 1 tehén. Ezt a mennyiséget a nyár folyamán még háton is haza lehet hordani, akinek nincs kaszálója. A kecske számára általában külön kaszáltak rosszabb minőségű górés, gurdajos szénát, s főleg erős szálú, ropogós hegyi szénát. Akinek nem volt kaszálója, az még az árokparton is lekaszálta és összegyűjtötte a gazamuzát a kecskének. A kecskék szénáját külön kis boglyában vagy az ól padján tartották, akinek csűrje volt, az esetenként oda is berakta. A szénán kívül télen moslékot, ételmosadékot, korpát, tököt, répát, krumplihajat, babhajat, kenyérhulladékot, lucernát, baldacint adtak az állatoknak, abraknak darát, zabot, kukoricát. A szemesterményt és jobb minőségű szálastakarmányt azonban csak akkor adják a kecskének, ha fölöslegben van. A takarmányozásnak ez a módja teszi lehetővé a kecsketartást a földdel nem rendelkező, gyakran nem is a mezőgazdaságban, hanem bányákban, ipari üzemekben dolgozó lakosság számára is. Ezeknél a rétegeknél általánosan elterjedt az utóbbi években a kecskéknek egész éven át ólban való tartása. Az állatot nem hajtják a legelőre, hanem az évszaknak megfelelően gyűjthető (fű.