A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

PETERCSÁK Tivadar: Az erdő szerepe a hegyközi állattartásban

302 PETERCSÁK TIVADAR gazdaságokban lassan terjed,

38 s csak a 19—20. század fordulóján, az ugarföldek fokozatos felszámolásával veszi kezdetét a szálas takarmányok intenzívebb termesztése. A hegyközi takarmánytermesztés 20. század eleji mértékéről nem állnak pontos adatok rendelkezésre. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a lóherét régebben és nagyobb mennyiségben vetik, mint a lucernát, melyet csak a második világháború után kezdtek jelentősebb mértékben termeszteni. A fenti okok miatt a Hegyköz minden falujára jellemző az 1950-es évekig, hogy tél végén, kora tavasszal, amikor már fogytán a téli takarmány, az asszonyok, leányok az erdőbe, patakszélekre járnak füvet sarlózni. Az adatközlők szerint az erdőben kövér a föld

; korábban megnő a fű, mint a mezőn, és az erdei fűtől „jó fejős a tehén".

39 Általában a szükség, a takarmányhiány vitte rá a szegényebb családokat, hogy füvet szedjenek az erdőn. Fűért elsősorban a család fiatalabb nőtagjai mentek, de előfordult, hogy emberek is segítettek (Füzérkajata, Pusztafalu, Mikóháza). A két világháború között a hóolvadástói kezdve az első kaszálásig a fűszedés volt az asszonyok mindennapi elfoglaltsága. Naponta többször is mentek, hogy az etetéshez szükséges takarmány rendelkezésre álljon. A mezei munkák idején korán reggel, még harmaton mentek az erdőbe, hogy mire a mezőre kell indulni, már otthon legyenek „egy nagy hát fűvel" (Pálháza, Nyíri). „Az volt az ügyes menyecske, aki megjött minden reggel egy nagy hát fűvel. Az volt a jó asszony" (Pálháza). „Ha vót mikor egy kis idő, esött az esső, nem tudtunk mezzőre menni, akkor mentünk füvet aratni" (Pusztafalu). Általában aratták az erdei füvet, ezt a kifejezést használják a gabona sarlós aratásának analógiájára. Gyakori a füvet sallózni kifejezés is, Pusztafaluban pedig gyamálásnak is nevezték a nők fűszedését.

40 A Károlyi uradalom erdészete, de a falusi közbirtokosságok is tiltották az erdei fűszedést, mert a fűvel együtt az új ültetéseket, fiatal hajtásokat is könnyen kivágták. Az asszonyok azonban titokban, lopva ennek ellenére is jártak. Ha többen mentek, egyikük mindig őrködött, mert ha a kerülő megfogott valakit, elvette a ponyvát és megbüntették az illetőt. Egyénileg és csoportosan egyaránt jártak füvet sarlózni. Négyen-öten is összeálltak, különösen, ha a falutól távolabbi erdőbe indultak. Mindig gyalogosan mentek fűért, sallót (serp — Kishuta, Nagyhuta, Vágáshuta) és ponyvát vittek magukkal. A ponyva durva vászonból készült négyzet alakú, rendszerint 120x120 cm vagy 130 x 130 cm nagyságú teherhordó eszköz, melynek a négy sarkára egy-egy 60—80 cm hosszú, kétujjnyi széles kötőszalagot varrnak.

41 A ponyva és a kötőszalag elnevezése rendkívül változatos. Egy falun belül is több névvel illetik, sőt ugyanazon személy szóhasználatában is változik a terminus.

42 A durva vászonból készült lepedő leggyakoribb elnevezése a ponyva, trőnye és trakkos, illetve ezek képzett változatai. Észak felé, a szláv nyelvterületekkel való szoros kapcsolat, és a Hegyközbe történt szlovák betelepülések miatt a trőnye, illetve trakkos kifejezéseket tarthatjuk régebbieknek.

43 A ponyva név dél felé mutat kapcsolatot, ugyanis a Bodrogközben és a Hegyalján ez a legelterjedtebb megnevezése.

44 A szlovák falvakban használatos travnyieska, platicska őrizte meg legjobban a terminus szlovák eredetét, amit az is igazol, hogy e kifejezésekkel más falvakban nem találkozunk. A fenti terminusok kö-