A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

LAGZI István: Lengyel menekültek tábori viszonyai Észak-Magyarországon

LENGYEL MENEKÜLTEK TÁBORI VISZONYAI ÉSZAK-MAGYARORSZÁGON 171 felemlítve az emlékeket, hihetetlenül őszinte szeretettel beszélnek az akkori nehéz időkről."

76 Az egykori lengyel menekültek akik közvetlenül tapasztalhatták az irántuk megnyilvánuló jóindulatot, hangot is adtak a lakossággal szembeni nagyrabecsülésüknek : „Meg kell jegyeznem, hogy már a magyarországi tartózkodásom legelején a magyar hatóságok nagy jóindulatot tanúsítottak. Ennek bizonyítéka, hogy mint internált tiszt engedélyt kaptam a magyar táborparancsnoktól (nevére nem emlékszem), hogy Budapestre utazzam. [AMándokon internált] Maczek ezredes

77 csapatához tartozó tisztek néhány hetes ottlét után egy reggel váratlanul eltűntek. [...] Úgy mondták, továbbutaztak Nyugatra. Eléggé nagy létszámú csapat lévén lehetetlen, hogy elutazásukat nem vette volna észre a táborparancsnokság. Az ügyet mégis eltussolták, amit a magyar hatóságok (a táborparancsnokság) lengyelekkel tanúsított nagy jóindulatának tulajdonítottunk. Egészen bizonyos, hogy a (lengyelek ügyeit intéző) magyar hatóságok tudták, hogy a Magyarországon internált lengyelek nagy többségének célja a Franciaországba való szökés volt, ahol Sikorski tábornok lengyel hadsereget szervezett."

78 A csarodai lengyel katonai táborból végrehajtott szökéseket a helyi lakosság aktív segítségét több visszaemlékezésből rekonstruálni tudjuk. Witwicki főhadnagy szerint 1939 végén Csarodán „.. .egy titkos sejt szerveződött, amely a lengyel katonák Franciaországi szöktetését szervezte. Én azok közé a tisztek közé tartoztam, akinek a katonák útlevéllel és civil ruhával való ellátása volt a feladata. Ebből a célból elutaztam Budapestre és ott a Váci utcai (házszámra nem emlékszem) Lengyel Hadsereg Képviseletében utalványt kaptam a civil ruhára. A ruhakészletet egy nagy üzletben vettem fel, amely valószínűleg ugyanazon az utcasarkon volt. Tulajdonosát Grubernek nevezték és egy kicsit értett lengyelül is. Amikor megérkeztem Csaródára a podgyász is megérkezett és felvettem a vasútállomáson. Azután kocsm beszállítottuk a faluba egy házba, amelynek magyar tulajdonosa beavatottunk volt és átvette a csomagokat. A kijelölt este és éjszaka folyamán az utazásra kijelölt katonák aztán elmentek a »búvóhelyre« és átöltöztek civil ruhába és már reggel hatkor a csarodai vasútállomáson voltak. Én már vártam rájuk, kiosztottam az útleveleket és a Budapestre szóló menetjegyeket, vigyáztam, hogy baj nélkül szálljanak fel a vonatra. A vasútállomáson végződött be a tevékenységem. Budapesten a pályaudvaron ezeket az embereket (nemcsak a csarodai táborból, hanem az egész országból) várta egy lengyel összekötő, aki a csoportot továbbirányította a [magyar—jugoszláv] határig. A harmadik vagy negyedik szállítmánynál (már nem emlékszem pontosan) a csarodai állomáson bekövetkezett a »melléfogás«. Egy utazásra kijelölt lengyel tiszthelyettes sokat ivott s nagyon hangosan énekelt, mellette pedig fennhangon sírt egy magyar nő. A [vasútállomáson] szolgálatban levő magyar csendőr kérdezősködni kezdett. A szomorkodó magyar lány azt mondta neki, hogy ez a lengyel katona háborúba indul s őt elhagyja. A csendőr mindent kitalált, s az egész csoportot visszarendelte [visszakísérte] a táborba. [.'...] Megvagyok győződve, hogy Csaroda faluban nagyon sok magyar lakos tudta, hogy a lengyel katonák a táborból Franciaországba szöknek."

79