A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 15. (1976)

DÖMÖTÖR Sándor: Geszten Józsi Borsodban I.

294 DÖMÖTÖR SÁNDOR vargó fiatalokat a könnyű jövedelemszerzés igényével vádolja: fel sem tételezi, hogy valóban dolgozni akarnak, ha megfelelő bért kapnak. A rendtartások mindenütt nem a gazdákat és a földesurakat igyekeznek rászorítani a fiatalok megélhetését biztosító, rendszeres foglalkoztatásra, hanem a folyton csökkenő bérből a hagyományos módon megélni nem tudó fiatal munkanélkülieket kergeti a kétségek és a nélkülözések közé. És ezek közé kerülnek a vagyontalan kisnemesek is. Ezért ajánlja Kármán József A nemzet csinosodása c. értekezésében azoknak, „akiket keskeny telekje nem táplál, vagy alig táplál véres verejtéke után, hogy ne engedje, hogy gyermekei azon emlőkre támaszkodjanak, melyeket ő már megapasztott. Nyitva áll a becsület útja a merésznek, nyitva a kereskedés, a nemes mesterségek műhelyei; és nem méltóbb-e hozzájok, jó birtokos és tehetős polgárokká lenni, mint ha azok maradnak, amik: nemzetes betyárok."

22 Az utóbbi kifejezés ironikus ellentmondása: az előkelő társadalmi helyzetre utaló „nemzetes" szó, mint a legelesettebb népréteg, a „betyár" jelzője, Némedi Lajos véleménye szerint is Kármán határozottan polgári felfogását mutatja.

23 A rendtartás szóhasználata viszont világosan utal arra, hogy a betyár szó a XIX. század elején nemcsak a fiatal pásztorokat, hanem azoknak a fiatal legényeknek és leányoknak az életmódját jelölte, akik mind a nemesi, mind a jobbágyi feudális nagycsalád szervezetéből munkaerő feleslegként kiszorulva, a hagyományos szokásjog szerint úgy próbáltak magukon segíteni, mint a közösségből kiszorult szegénynép. Olyan területeken próbáltak elhagyott kalászokat összeszedegetni, amelyhez való joguk vitatható volt. Más vidékeken próbálták munkaerejüket szabadon értékesíteni, amit szintén tiltott a feudális szokásjog, — de nem is koldulhattak, mert munkaerejük teljében voltak. A szegénylegények, a nagycsaládból kiszoruló fiatalok, — mint munkaerőtúltermelés — a társadalmi lét perifériáin, a koldusok közt tengődtek.

24 Látjuk, hogy a feudális társadalom hagyományos keretei között is jelentkezett az életmódnak olyan szokatlan formája, amely ma preagrárproletár terminussal jelölhető. A felesleges munkaerő hasznosításának társadalmi csatornáit még nem alakította ki a feudális társadalom, s a munkanélküli fiatalokat csavargóként katonának fogdosta össze. A feudális társadalom a lét perifériáin tengődök megélhetési problémáival nem törődött: erre nem is voltak intézményei.

25 Voltak ugyan olyan törekvések, amelyek a feudális mezőgazdaság reformjait a földesúri majorságok (nagyüzemek) szaporításában látták. Úgy gondolták, hogy „a majorságok állítása által a zsiványság tág mezeje megszorítódna, mert azok a szállások, amelyeket özönnel láthatnak a Pesttől Debrecenbe, Bácsba és Bánátba utazók, minden rendszer és terv nélkül szétszórva állanak és a zsiványságnak menedékül kínálkoznak, nem is mások mint zsivány fészkek és zsiványiskolák. A köznép erkölcse jobb, ha minden munkás az igazgató gazda szeme előtt forog."

26 A szociális helyzet megítélésében nem a munkásnép érdekeinek védelme, hanem a földbirtokosok hatalmának a biztosítása játszotta a főszerepet. Ezért tiltakozott a mezővárosok szabad parasztsága a földesúri majorok létesítése ellen, bár a mezőgazdasági munkásság erkölcsi megregulázásának kérdése őket is eléggé sújtotta.

27