A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 15. (1976)

KUNT Ernő: Temetkezési szokások Pányokon

KUNT ERNŐ a gyászt. A férfiak kalapjukra, karjukra kötött pántlikával jelzik, hogy gyászolnak, az asszonyok talpig feketébe öltöznek. Ilyenkor vígsághelyre el nem mennek, tiltva nem volt számukra, mégsem mentek. Jól gyászol az, aki egy évig is eljár tiszta feketében, s csak azután öltözik vígabban. Nem mén szórakozni, meghúzi magát, csendesen viselkedik, ritkán jő ki a házból. Rosszul gyászol: akinek egy nap elhal valakije, s másnap már a kocsmában dalol. Pár hétig feketében jár, aztán elveti azt is. (8) Ha az elhunyt közvetlen hozzátartozói között házasulandó leány, legény van, azok lehetőleg elhalasztják lakodalmukat a gyászéven túlra. Ha mégis meg kell tartani az esküvőt, akkor csendben, gyász alatt esküsznek meg: a menny asszonyon barna (sötét) ruha van csak két tanút hívnak, azokat osztán megvendégelik (8). Fontosnak tartom a gyásszal kapcsolatos olyan történetek lejegyzését, melyek fényt vetnek a pányokiak gyászról vallott gondolkodására. Egy idős asszonyról meséli adatközlőm, kinek leánya tragikus hirtelenséggel halt meg. Az asszony nagyon bánkódott lánya elvesztésén, s nap mint nap kijárt sírjához. Adatközlőm így vélekedett erről: A lélek el van téve a feltámadásra. Kár annyit siratni. Zavarja az a halott lelkét, aki mindennap kijár a sírhoz halottját siratni. Nem tud ettől a lélek megnyugodni. (5) A hasdáti erdőre ment volt még nagyanyánk leánykorában a testvérével. Nagyhirtelen gyött oszt egy nagy eső, megáradt a patak. A tizenhatéves nagyanyánk át tudta lépni a patakot, de a tízéves kisfiút elsodorta: belefúlt. A nagyanyánkat igen bántotta ez. Kijárt mindennap az öccse sírjához. Igen sajnálta a kistestvérét. Egyszer aztán, amint megint a temetőben van, nagy dörömbölést hall a sírból. Megijjedt, hazaszaladt. Otthon aztán azt álmodta, hogy az öccse megjelent és mondta neki: Ne sírj annyit Zsuzsikám, mert már vízben fekszem, könnyedben. Hagyj már nyugodni! (9). A lélekről. A halottak visszajáró lelkéről meglehetősen sok történet forog közszájon a faluban. E történetek két csoportra oszthatók aszerint, hogy a lélek a halál és az eltemetés közötti periódusban, vagy pedig a temetés után jelentkezik. Néhány jellegzetes példát mutatok itt be: Novemberi szombat estén együtt üldögélt az első házban a család. A férj nemrég hozott fel vizet a kútról, két vödörben, melyeket a konyhán a vizes lócára állított. Hirtelen hatalmas csörömpölést hallottak. Első gondolatuk az volt, hogy nagy házőrző kutyájukat véletlenül bezárták volna a konyhába s az okozta a lármát, ki akarván menni. Azonban a konyhába csend volt, még a vizes vödrökben sem gyűrűzött a víz. Nem tudták mire vélni a dolgot. — Akkor hallják, hogy jönnek felfelé síró asszonyok az utcán: Meghalt Imi. Szekér alá esett az erdőn! Valóban: lovai nyerítve vágtattak be a faluba üres szekérrel. Erre a feleség így szólt az urához: No az Imi megjelentette magát neked! (Azért mondta ezt,