A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 15. (1976)

KUNT Ernő: Temetkezési szokások Pányokon

264 KUNT ERNŐ emlékezet a falut. A határban lévő Zöld-Májon volt nagy pincéje II. Rákóczi Ferencnek, ide húzódott vissza a kuruc szabadságharc leverése után. Itt fordította meg lova lábán a patkót, s innen menekült át Lengyelországba.

5 A Pragmatica Sanctio idején Liptó vármegye küldöttei Abaúj vármegyében „Egészében igen szomorú népességi és gazdasági állapotokat találtak, mert a vármegye az előző években óriási sokat szenvedett. Nem csak a hosszú háború okozta pusztulását, hanem még inkább a pestis, amely itt 1711-ben rettenetes rombolást vitt végbe, s a lakosságot csaknem egészében kiirtotta."

8 1715-ben „Pányok nagy részében puszta".

7 A monarchiális időkből csak mint „a lencse termesztéséről híres Pányok" történik a faluról említés.

8 A századfordulóról népviseletének leírását olvashatjuk a szomszédos Abaújvár lakóinak Öltözékével összehasonlítva: „Pányokon fekete huszárkát viselnek, azonkívül nyáron a pányokiak hamuszín szaténklott ruhát is; Pányokon a lányok színes kalárissal ékesítik magukat".

9 A pányoki halotti szokások hagyománya teljesebben megérthető a falubeliek halállal kapcsolatos vélekedésének összegzéséből. A halál megítélése. Gyűjtésem során — lehetőség szerint a legidősebb emberekkel beszéltem, hogy a szokásoknak az emlékezetben megőrzött legrégebbi formáit jegyezhessem le. így az adatok zöme az 1920—1940 közötti időszakra vonatkozik. Témám oly kényes természetűnek tűnt fel előttem, hogy kezdetben nagyon kételkedtem az idősebbekkel folytatandó beszélgetéseim tartalmasságában s eredményességében. A városi emberek között, különösen a korosak jelenlétében a halálról bármilyen formában beszélni bántó udvariatlanságnak számít, sőt minden jel arra mutat, hogy a városi lakosság túlnyomó többségben nem gondolkodni, de hallani sem kíván a halál felől. Gyűjtéseim során azonban a fenti szemlélettel ellentétes gondolkodásmód megnyilatkozásainak lehettem tanújaképpen a paraszti sorban élők harmadik (60—90 év közötti) nemzedék tagjaival beszélgetve. Az idős parasztemberek szavait figyelve láthattam, hogy ők még életet és halált egységben átfogó, önámítást nem tűrő gondolkodásmód zavartalan hatása alatt nőttek fel, annak utolsó képviselői. A kilátástalan szegénység és az ezzel járó kiszolgáltatottság minden ízében a valóságon alapuló gondolkodásmód kialakítását követelte meg tőlük. A földdel való munka, a paraszti élet természettel harmonizáló, természetre utalt mivolta érlelte és keményítette a népi gondolkodást. Ezen életszemléletben természetes és félreérthetetlen helye van a halálnak is. Idős adatközlőim ebből a népi gondolkodásmódból merítették bölcsességüket, tartásukat élettel és halállal szemben. A magyar nép halálról, halottról, túlvilágról kialakított vélekedését, mely számtalan formában hagyományozódott nemzedékről nemzedékre, az alapigazságok megsértése nélkül ki-ki egyéniségének megfelelően formálva tette magáévá. így vélekedése, magatartása a halállal szemben soha nem válhatott oly természetellenessé, mint aminőre a létlehetőségek magasabb övezeteiben élők nem kevés példát szolgáltatnak.

10 A népi bölcselet azonban úgy kényszerül visszavonulásra, oly mértékben felejtődik el, amilyen ütemben a (földtől — s így a természettől is — függetlenné váló) magasabb életszínvonalat biztosító megélhetési lehetőségek a parasztság