A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

KUNT Ernő: A magyar népi temetők szemiotikai elemzése

478 KUNT ERNŐ illetve szorosan a központnak elismert övezet körül temetkezők nemcsak rangjukat fejezik ki ily módon, hanem azt is, hogy a falunak ők a törzslakói. A falu közössége generációkon keresztül számontartotta, ki a jövevény közöttük, kik települtek a faluba későbben. Azok a temetőben is külön helyet kaptak, ott is elkülönültek tőlük az őslakók. Olykor nem külön csoportban, hanem a központi övezet perifériáján jelölték ki helyüket. A legszembetűnőbb egy-egy falu erkölcsi száműzöttjeinek a jelzése. Az öngyilkosokat, a kereszteletlen gyermekeket a temető szentelt földjén kívül a temetőárokba temették. A temető határára, a temetőkerítés tövébe temették gyakran a falu erkölcsi megbélyegzettjeit.

13 Ugyanott kaptak helyet azok a vándor szegények, koldusok, akiket véletlenül épp a faluban ért utói a halál. A közösség tagjai holtukban is következetesen elzárkóztak a falu kivetettjeitől, s a „jöttmentek"-től. A népi temetők proxemikus elrendezését megfigyelve a következő oppozíciósort állíthatjuk fel: közel: távol: gazdag szegény törzslakó jövevény jó rossz mi-csoport ők-csoport. Az anyagi, erkölcsi státusz ilyenféle jelölése — igen áttételes módon — a egész közösségre vonatkozó, létfontosságú parancsok átadását célozzák. A vagyonosság, rangosság hangsúlyozásával a közösség természetes igényét tűzi ki célul tagjai elé, hiszen a közösség belső erősödésének legfontosabb módja a vagyoni, gazdasági gyarapodás. Az erkölcsi megítéltektől való következetes elkülönülés a közösség automatikus védekező reflexét fejezi ki a közösség által elfogadott, azt erősítő, annak tagjait egységbe tömörítő törvények megsértőivel szemben. Egy falu morálisan megbélyegzett tagjai életükben is a közösség egységét bomlasztó, negatív erők megtestesítői az élők szemében, de — legmélyebb értelemben — a valóságban is. Az, hogy egy-egy faluban még haláluk után is gondosan megkülönböztetik az őslakókat a jövevényektől, szintén a közösség, a származási, genetikai közösség hangsúlyozását, e tudat ébrentartását célozza, s ily módon a közösség legelementárisabb összetartó erejére hivatkozik. A közösség tehát egységének, belső erejének megőrzése érdekében kizárja tagjai közül ezen egység megbontóit, akik áttételesen az egész szociokultúrás organizmus létét fenyegetik. Ezt a közösségre vonatkozó törvényt, szabályozó modellt kódolták a sírok hagyományos temetőbeli rendjében. Sírok és égtájak. Azon temetőkben, melyekben nem érvényesül a fenti pontokhoz való igazodás, a sírok általában kelet—nyugati irányba tájoltak.

14 Összegezés. A népi temetők belső rendjének, valamint környezetükhöz való viszonyuk vizsgálata után azt állapíthatjuk meg tehát szemiotikai szempontból, hogy a népi temetők olyan kódrendszerek, amelyek nem genetikus információk átadását célozzák a halott és az élő közösség között. Azért nevezhetjük a temetőt kódrendszernek, mert megtalálható benne a tárgyi kód (sírjelek, építmények, utak, kerítés stb.), a proxemikus kód (sírok elrendezése, sírjelek