A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

KATONA Imre. A sárospataki habán kerámia-receptkönyv tanulságai

424 KATONA IMRE Az újkeresztények legjellegzetesebb terméke a fehér ónmázas fajansz volt. Ezt mutatja az is, hogy erről nevezték őket Európa-szerte "fehéredényeseknek". Sokáig azt hitték, — mint pl. Diner József™ hogy „a valódi habán majolika (fehér alapon) a következő négy színben festett díszítéssel mutatkozik: sárga, kék, zöld és ibolyaszínű". Ma már nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az újkeresztények nemcsak fehér ónmázas fajansz előállításával foglalkoztak, hanem különböző fazekasárukkal is. Az 1612-es rendtartásuk, mely — mint címéből kitűnik — azt tartalmazza „amit a fazekasnak a költségesés drága edény dolgában tudni kell", ezért az egyszerű edényről, annak készítéséről és a vele kapcsolatos teendőkről is intézkedik. E közönséges „fekete, sárga, zöld és vörös edényeket" mint régebben, most is maguknak, „népüknek" csinálják, ugyanis — mint mondják — „ha eleink meg tudtak ezzel elégedni (mikoris a máz ára felényi sem volt, mint most), úgy mi is megtehetjük."

20 Már az 1612-es rendtartásban is szó van a fehér ónmázas fajansz mellett a kék edényekről is. Ezeket a drága csontfehér és ónfoglalatú edények között említik, s lényegében rájuk is ugyanaz érvényes, mint a fehér edényre. Ezek sem adhatók el egyénileg és eladhatatlanságuk esetén sem adhatók vissza a műhelyszemélyzetnek. A habán edénykészítés technikájáról egyetlen XVII—

XVIII. századi adatunk sincs. Csak a XIX. századból — amikor ez a tevékenység már hanyatlóban volt — maradt fenn valami az öregek elbeszéléséből, mely fényt vet az akkori viszonyokra, műhelytitkokra. Ennek ismeretében érthető meg az ásatások igazi jelentősége, melyek a Szerencsi-féle receptkönywel együtt jól tájékoztatnak bennünket a habán' fajansz technikájáról, készítésének mikéntjéről. A habán fazekasok kétféle agyagot használtak: fazekasagyagot és márgás agyagot (ún. tálföldet). Az ónmáz ugyanis csak márgás agyagon tart repedezés nélkül. Ismerték az agyagfajták égetésének fortélyait, a hármas osztású kemencét. Egy ilyen kemence maradványát a csejtei ásatások hozták napvilágra. A hesseni típusú kemencék tradíciói a Dunántúlon ma is fellelhetők a régi habán telepek tőszomszédságában: Csáván és Péterfán. Legtökéletesebb alapmázuk az átlátszatlan (opak) ónmáz volt. Az ónmáz előállítására fémónt (cint) és fémólmot (melyet helytelenül fekete ónnak is neveztek) olyan arányban, amilyenben azoknak a mázban lenniük kell (általában 20 súlyszázalék ón és 80 súlyszázalék ólom) összeolvasztották és kemencében kihevítették, amikor úgynevezett kálcin (ón-ólomhamu), azaz ónoxid és ólomoxid keveréke keletkezett. Ezt a kalcint homokkal és konyhasóval, esetleg kevés borkő hozzáadásával összekeverték és agyagtálakban a kemence legmelegebb helyén összeolvasztották (frittelték). Ezt a frittet vízzel péppé őrölték és ezzel a vizes máziszappal mázoltak. Pédaképpen megadjuk egy ilyen ónmáz receptjét mai mértékegységek szerint: ónhamu (kalcin) készítése fémón 20% fémólom 80% ezeket a fémeket apróra darabolva, vagy reszelek alakjában keverték össze és agyagtálban kihevítették, mikoris ónoxid és ólomoxid keveréke keletkezett.