A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

CSORBA Csaba: Tulajdonjegyek, mesterjegyek, polgári címerek a középkorban

TULAJDONJEGYEK, MESTERJEGYEK, POLGÁRI CÍMEREK 145 írásbeliség széles csatornájába ömlöttek. A magántulajdon bizonyos megnyilvánulási formái és az írásbeliség az a két gyűjtőfogalom, ami témánkat végső soron tömöríti. A kettő egyben a feldolgozás sorrendjét is megszabja. A magántulajdon bizonyos relációi indikálják a városi magánírásbeliség kialakulását, s ami ezzel összefügg, a polgári pecsétek, mint hitelesítő és tulajdonjelző eszközök létrejöttét. Néprajzi vonatkozások A tulajdonjegyek kérdésében a magyar néprajzi szakirodalom egyetlen jelentősebb összefoglalást mutathat fel, Sebestyén Gyuláét, 1909-ből.

15 Az eredőket tekintve, a tulajdonjegyek esetében két út feltételezhető: a) nyugati átvétel, b) keleti eredetű (az őshazából magunkkal hozott). A két forrás nem zárja ki teljesen egymást, inkább kiegészíti. Már a múlt század végére sok adat gyűlt fel a szibériai és az európai steppei népek tulajdonjegyeiről, Radloff és mások kutatásainak köszönhetően. Ezeket az adatokat az újabb szovjet kutatás is megerősítette, ül. kiegészítette.

16 A magyarsággal rokon finnugor népek körében is megvoltak a tulajdonjegyek (jellegükben geometrikusak).

17 Ma még nem áll akkora tárgyi anyag rendelkezésünkre, hogy a honfoglalástól az újkorig folyamatosan követni tudjuk a tulajdonjegyek alakulását. Noha a rokonnépek körében gyűjtött tulajdonjegyek és a XVI—

XIX. századi magyar néprajzi anyag között jókora űr tátong, mégsem kell különösebb merészség ahhoz, hogy a közbeeső időt kitöltsük. A tulajdonjegyeknek jószágbélyegként való alkalmazásával foglalkozott leginkább a magyar kutatás. A legrégibb billyogokat Szabó Kálmán gyűjtötte XVI. század végi Kecskemét környéki falvak ásatásai során.

18 Továbbá az ún. bitang-jegyzőkönyvekből nyolc XVI. századi billyogzó jegyet gyűjtött össze: 7 ló- és 1 marhabélyeget. Ezek a jegyek igen hasonlóak a középkori polgári címerek, ill. mesterjegyek geometrikus ábráihoz. Az eltérés annyi, hogy azok egyenes vonalainak a billyogoknál íveltek felelnek meg. Ez érthető, mert a billyogvasakat egyszerűbb volt hajlított formákba kovácsolni, mint szögletesre, míg vésett és írott jegyeknél az egyenes vonalak képzése volt könnyebb, célszerűbb. Az ásatásokból előkerült billyogzóvasak (1. kép a) lenyomatai még közelebb állanak a középkori polgári címerekhez, mesterjegyekhez. De még a XVIII—

XIX. századiak közt is akad olyan, ami a középkori formákkal összetévesztésig azonos (1. kép b, c). A XVIII. századi rendeletek és előírások szerint a jószág billyog nélkül nem lehetett a nyájban. Akinek nem volt saját jegye, az a község jegyét volt köteles használni. A pásztornak még a sajátját is meg kellett billyogozni. A billyog segített az ellopott, elbitangolt jószág körözésében is. A jegyek az idők folyamán változtak. A XIX. századra már egyre inkább a tulajdonos nevének kezdőbetűiből állt a jegy, geometrikus ábra alig akadt.

19 Feltételezés szerint a legősibbek a füljegyek lehettek, részben elhelyezésükből következőleg.

20 A billyogokat nemcsak állatok pecsételésére használták, hanem általában mint tulajdonjegyeket. így rásütötték, rányomták gazdasági eszközökre (véka, 10