A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)
SELMECZI KOVÁCS Attila: Gerendavázas épületek felállítása Észak-Borsodban
496 SELMECZI KOVÁCS ATTILA a sarkoknál visszahajtották 23 . A fonásfal másik változata a karók vízszintes elhelyezéséből adódott. Az oszlopok közé három rudat, régelyt helyeztek el alul, középen és felül, végeiket az oszlopokba vágott mélyedésekbe rögzítve (6. kép). A fűz-, gyertyán- vagy mogyoróvesszőt függőlegesen fonták a három fekvő rúd közé. Vessző helyett botokat, vékonyabb karókat is hajlítottak a régelyek közé (Gömörszőlős, Teresztenye). A régelyes falat általában sárral betapasztották. A durván hasított karók széles felülete jobban megtartotta a tapasztást, mint a sűrű fonás. A tapasztott sövényfalat pacsitfalnak mondják, a munkát pacsikolásnak. A gabonakévék, kiszárítására szolgáló csűrök külső falait ritkán tapasztották be, mert a cél az volt, hogy a levegő minél jobban átjárja az épületet. Az újabban elterjedt fonásfalat éppen a termény levegőzése miatt tartották előny ösebbneik. Az elmondottak alapján kitűnik, hogy a gerendavázas építkezés hagyományos módjánál az építő, az ács és az építtető tevékenysége meglehetősen összefonódott. Az épületváz elemeinek előkészítésében és az épület felállításában részt vevő parasztemberek közül sokan értettek a famunkálkhoz, azonban az építkezés irányítását mindig ács végezte. A gerendavázas épületek egyes elemeinek elkészítése, a rögzítések helyének kimérése, kifaragása és az épületváz felállítása sokkal nagyobb műszaki ismeretet feltételezett, mint amivei egy gazdálkodó ember rendelkezhetett. Ugyanakkor a segítő emberek 'munkájának helyes irányítása az épületszerkezet összeállításának világos átlátását: „ácsszemet", és nem utolsósorban nagy gyakorlatot követelt meg. A visszaemlékezések arról tanúskodnak, hogy a faépületek vázának felállítását mindig olyan ember irányította, aki jól értett ehhez a munkához, ácsmunkával foglalkozott, abból élt meg, tehát ács volt 2 " 1 . Ezeknek az ácsoknak legnagyobb része apjától, őseitől örökölte a mesterséget. ,,Firól fira maradt, ellopta az apjától, látta hogyan dolgoznak, benne volt a munkában" (Szőlősardó)'5 . A hagyományos technikákat mindaddig alkalmazták, míg — ha csupán a gazdasági épületeknél — a faépítkezés szokása élt. JEGYZETEK 1. Bakó Ferenc: A faépítkezés emlékei Heves megyében. Az Egri Múzeum Évkönyve V (1967) 168.; Igen tanulságos még a kérdés vizsgálatához Bakó Ferenc: Népi építkezés Eger környékén a XVIII. század derekán (Móaszertani kísérlet okleveles forrásanyagok néprajzi elemzésére). Az Egri Múzeum Évkönyve VII (1970) 257—309.; A századforduló táján még ritkán előfordult faházak átépítése. Erre vonatkozó adatok is jól használhatóak. Vö. Lajos Árpád: Az utolsó faház Domaházán. Borsodi Szemle III (1959) 63—67. 2. A lakóházépítés nagyarányú változásával mutat erre Vargha László: Fejezetek a magyar népi építészet köréből. Bp., 1953. 43.; Vargha László: Borsod-AbaújZemplén megye népi műemlékei. Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények IV (1960) 95—131. 3. Bakó i. m. (1967) 168. 4. A csűrök gazdálkodásban betöltött hagyományos szerepére 1. Gunda Béla: Népi mezőgazdálkodás a Boldva völgyében. Népr. Ért., XXIX (1937) 45—70. 5. Ezt jól tükrözi a hatalmas méretű torkos csűrök építésének megerősödése az 1920—1930-as években. Vö. Selmeczi Kovács Attila: Torkos csűrök Észak-Borsodban. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve X (1971) 435—455.
