A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)

PETERCSÁK Tivadar: Szarvasmarhatartás egy hegyközi faluban

398 PETERCSÁK TIVADAR taltabb, hozzáértő parasztemberekre hárult. Az 1950-es években a szomszédos Pálházára is került állatorvos, betegség esetén a sertéstől nagyobb jószághoz már őt hívják, és a herélést is orvos végzi. Még elég sok hiedelem ismeretes az állattartás köréből, bár ezek közül kevesebbet alkalmaznak a gyakorlatban, mint 30—40 évvel ezelőtt. A boszorkányok elleni füstölést, szentelést, a tej haszon megőrzését szolgáló tilalmakat az idősebb (50—60 éves) asszonyok közül néhányan még betartják, de a fiatalabb korosztály már csak az ő elbeszélésük alapján ismeri a hiedelmeket, amelyeket már egyáltalán nem gyakorolnak. A fenti változások ellenére is vannak olyan állandó vonások, amelyek jellemzőek a község állattartására. A rossz természeti adottságok következtében a megélhetést biztosító földművelés alig haladja meg az önellátó szintet, és az állattartás sem növi túl a gazdálkodás kereteit. A szarvasmarha gazdasági jelentősége kétoldalú, egyrészt a földművelési segítette igavonó állatokkal és a talajerő-utánpótlás szempontjából jelentős trágya termelésével, másrészt biztosította a főleg kisparaszti gazdaságok élelmezésében nélkülözhetetlen tejtermékeket. Az ökör mellett a szegényebb gazdaságokban a tehén az igavonó állat. Szarvasmarhát eladásra csak a módosabb gazdaságokban tenyésztettek, de az igavonó szerep csökkenésével ez is gyakoribbá vált. Az így szerzett nagyobb pénzösszeget az adó kifizetésére és komolyabb beruházásokra (pl. lakásépítés) fordították. Filkeháza szarvasmarhatartása belterjes, istállózó, az állatokat a nyáron gyűjtött szénán és megtermesztett takarmánynövényeken tartották tavaszig. A fejősteheneket nyáron a legelőn kívül is takarmány ózták, az igavonókat külön legelőn és az ugarföldeken legeltették, ill. munka esetén takarmányozták. Az állattartás építményei is az elsősorban önellátó jelleget hangsúlyozzák. Az istállót mindig a lakóházzal együtt építették, mérete a gazdasági helyzettől függően változó, de pl. a lovat és a szarvasmarhát még a legnagyobb gazdaságokban is egy istállóban tartják. A szarvasmarha takarmányozása a mindig fal mellett elhelyezett vályúból történt, és a szarvasmarha vályúja fölött is megtaláljuk a más községekben a ló takarmányozására szolgáló rácsot. A téli takarmányokat elsősorban a lakóház padlásán és az eredetileg szálas gabona cséplésére és raktározására szolgáló csűrökben helyezték el. A szénaféléket a kis menynyiség miatt kazalban nem tartották, esetleg egy-két módosabb gazda épített sopot. A XVIII. század folyamán betelepült szlovák és kárpátukrán lakosság magyarokkal keveredve élt együtt, a XX. század elejére el is magyarosodott, de a földművelés és állattartás szókincsében meglevő szláv elnevezések alapján északi kapcsolatokat kereshetünk. Filkeházán tehát olyan dombvidéki — a széna- és takarmánykezelésben hegyvidéki elemeket őrző — istállózó szarvasmarhatartást folytattak, amelynek célja a földművelés és a háztartás szükségleteinek biztosítása. Ugyanakkor a földművelés egész rendszere az emberi táplálék előállítása mellett az állatállomány takarmányszükségletének megtermesztését is szolgálja.