A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 12. (1973)
BALASSA Iván: A tokaj-hegyaljai német telepítések történetéhez
A TOKAJ-HEGYALJAI NÉMET TELEPÍTÉSEK TÖRTÉNETÉHEZ 309 csak a természetes szaporodás, hanem minden bizonnyal az időnkénti bevándorlás is elősegített. 1900-ban 75 volt a házak száma, míg a lakosoké 459, aani viszont már stagnálásnak tekinthető 73 . Meg kell említenem, hogy a három falu lakossága a magyarsággal, illetve a szlováksággal nem vagy alig keveredett. Leggyakoribb a saját falujukon belüli endogám házasság. Ezek között régebben jórészt a vagyon osztódásának megakadályozására gyakori volt a rokonházasság, amihez egyházi engedélyt kértek. Az anyakönyvek tanúbizonysága szerint elvétve egymással is házasodott a három falu, így elsősorban Trautsonfalva Rátkával és Trautsonfalva Károlyfalvával. Későbben, amikor a környékre újabb sváb telepesek jöttek, néhány összeházasodást ezekkel is feljegyeztek az anyakönyvek. A három sváb falu összetartozandósága megmutatkozott a búcsúk alkalmával. A trautsonfalvi búcsúra rendszerint processióval jöttek el a szomszédos ikárolyfalviak, de régebben a rátkaiak is mindig megjelentek, ez az utóbbi időben elmaradt. Ezenkívül a tarcali búcsúra is sokan eljárogattalk régebben és pl. a trautsonfalviak közül sokan mentek a részben szintén német telepítésű Vencsellőre is. A sváb falvakban, különösen Hercegkúton és Károlyfaiván több éven keresztül rendszeres néprajzi kutatást végeztem. Ennek során azt állapíthattam meg, hogy az anyagi kultúrájuk szinte teljes egészében hasonult a környező magyar falvakéhoz. Eltérő vonások elsősorban az építkezésben nyilvánultak meg. így többek között abban, hogy a ház utcára néző végében a nagy szoba mellett még egy egyablakos keskeny kamra is helyet kapott, melynek bejárata a konyha hátulsó részéből nyílott. Így a házak nagyobb része három ablakkal nézett az utcára, melyeken szépen díszített vastáblák védték a szobákat, ha tűz ütött ki, ami ezeket a falvakat gyakran meglátogatta. A régi házak napjainkra teljesen eltűntek és két évvel ezelőtt az utolsót is lebontották Hercegkúton. Jellemzőek az udvarokat lezáró csűrök, melyekből még számos példány ma is áll. A társadalmi és szellemi kultúra sok jellegzetes megmaradt vonása közül csak egyet emelek ki és ez a karikavasárnap, amit nagyböjt első vasárnapján tartottak Károlyfalván egészen 1924-ig. A gyerekeik és a fiatal legények körbejártak a faluban és mondókákat isimételgetve mindenünnen egy-egy darab fát kértek. Ezekkel a fadarabokkal a faluvégen levő pincék tetejére mentek, nagy tüzet gyújtottak belőle, mondván, hogy most égetik el a boszorkányokat. Később néhány karikát is belevetettek a tűzbe. Ezek tölgyfából készített fadarabok voltak, a közepükön néhány centiméteres lyukkal, úgy, hogy egy hosszú bot beleférjen. A legények egy deszkát vagy egy kőlapot állítottak fel ferdén az egyik végére és a botra húzott karikát, rácsapva minél messzebbre repítették rigmusok kíséretében. Ezután hazafelé menve betértek a kocsmába, ahol a legényavatással folytatódott az ünnepség és az avatandó három liter borral vendégelte meg a többieket. Ezt a jellegzetes szokást ugyancsak a régi hazájukból hozták magukkal 7 ^, mint annyi más, napjainkig élő szellemi hagyományt, amit egy alkalommal ugyancsak érdemes lenne részletezni és közreadni.