A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

LAJOS Árpád: Mancsozás, tekézés (népi gyermekjáték)

420 LAJOS ÁRPÁD vagy utolsó lehetőség adása az eldobott hajítófák visszahozására — s egyáltalán változatosság magában a játékelnevezésben is. Ennek a játéktípusnak elterjedése észak-déli irányban jól követhető. Az elterjedési irány Észak-Magyarország felől az alföldi tájegység felé mutat. A Dunántúl elzárkózni látszik. Viszont ezt a játékot legjobban őrizte a palócság. Ennek a hajítófás, beváltó teke játéknak az eszközei eredetileg archaikus tárgyak: kidudorodó gancsfából'

3 levágott és gömbölyűre kifaragott fagolyók és görbe husángok (gáncsok, guncsok, guncsák). Már az elnevezés, szórokonság arra mutat, hogy a jelzett ősi szavak göcsös fát is, görbe fát is jelentenek. Ez archaikus játéktárgyakat váltották fel a finomabban kimunkált fagolyók és ütőfák, de teljesen nem tudták őket kiszorítani. Szórványos esetekben a fagolyót rongy-, bőr-, vagy tehénszőrlabdával helyettesítették. Ezt a mozzanatot azonban másodlagos jelenségnek tekinthetjük: a nagy erőkifejtést kívánó botráhajintás, főleg ha csak fiúk játszottak, egy-két forduló után szétzúzza a labdát, főleg, ha ezt földöngurításból kell megcélozni. S most kíséreljük meg a hajítófás beváltó tekejátékot a palócság törzsterületére vetíteni! Miben rejlik e játéktípus palóc néprajzi sajátossága? A rendelkezésünkre álló adatok szerint legalábbis három jelenségben. Ezek: a gazdag variálóképesség, a mancs, mancsozás (mancsolás) szó vonzó ereje, és a játékeszközök sajátos díszítésmódja. Az elsőt már érzékeltettük. A másik mind a néprajz, mind a nyelvészet számára jelentős téma: az eddigi gyűjtések arra vallanak, hogy a hajítófás, beváltós tekejátékot a nyugati és közép-palócság, ez utóbbihoz véve a barkóságot, feltűnően gyakran nevezi mancsozásnak, s e szóval rokon gancsozásnak (lásd 411. oldal), guncsozásnak, guncsázásnak (lásd 411. oldal). Úgy tetszik, hogy e törzsterület szemléletében nem annyira a fagolyó alakja (teke), mint inkább anyaga, a gancsfa képzete uralkodik. A mancs, mancsozás játékelnevezés magyarázatára már eddig is történtek kísérletek. Bátky Zsigmond „Tárgynévmagyarázatok" c. cikkében' hivatkozik a játék első közlőjére, Dorner Aurélra. Hivatkozik tovább arra, hogy a Magyar Nyelvtörténeti Szótár szerint Hontban ezt a játékot gancsozásnak, a fagolyót meg gáncsnak mondják — teljesen azonosan a borsodi, Hangony melléki barkó Bolyok községbeliek játék- és játékeszköz-elnevezésével (saját megfigyelésem, lásd 411. oldal). Továbbkeresgélve az MTSz-ben, felfigyel a Keleti Palócságban közölt „mancsukáz" igére, mely „disznócskázást", gurító tekejátékot jelent (azaz: a lyukbaterelgetős típust). A tárgynévmagyarázatban leszögezi, hogy a „mancsozás" szó rokon a „manga" szóval, mely közismerten a magyar fajta gömbölyű disznófajta elnevezése. — Konklúziója: ,,a mancsozás . . . elsődlegesen fagolyócskával, mancs-csal az ásott lyukba terelő játékot jelentette, s csak azután vitetett át a fagolyócskát, gáncsot a levegőben dobáló játékra, a gancsozásra." Ez a konklúzió nem meggyőző: a mancsozás nem jelentette elsődlegesen a lyukbaterelgetős játékot. Az eddig ismertetett adatok ennek ellentmondanak. A mancsozás és gancsozás szétválasztása erőltetett. Ugyancsak erőltetett a mancs és manga szavak rokonítása. Van manga—mangalica