A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

LAJOS Árpád: Mancsozás, tekézés (népi gyermekjáték)

414 LAJOS ÁRPÁD san a királyukhoz gurították vagy dobták, aki vagy a várlikhoz szaladt vele, hogy gyorsan beletegye, vagy ha jobbnak tartotta, mindjárt belegurította. Ha így az ütő megelőzése sikerült, megtörtént a hely- és szerepcsere. Ebben a változatban is volt joga az ütőnek a kifutás helyett várakoznia, hogy soron következő pajtása, vagy legrosszabb esetben az ütők királya szabadítsa, s most már mehessen botjáért, mert van ideje visszahozni. Megtörtént azonban, hogy az ütők mind elvesztették botjaikat. A két csapat ekkor is helyet cserélt. Az Észak-Bükkalján végig (Sajószentpéter környéke) így ment tekézés névvel e játék. Hasonlóképpen a Bódva völgyén (Edelény, Finke, Borsodszirák), kevés eltérés a bódvavölgyi fékezésben az volt, hogy sújtották azt az ütőt is, aki csak „cseszte" a tekét a tekebottal: a felhajított tekét a ráhajintással csak érintette: ki kellett állnia. (Éliás János 67 é. Finke, 1961.) A ráhajintós típust a Dél-Bükkalján is fékezésnek nevezték. A délbükkaljai Sály községben ismert tekézés ráhajintós típusa gurítással kezdődött, feldobós változatát nem ismertek (adatközlőm: Mészáros Bálint 57 é. Sály, 1969). A két küzdő fél: az ütők és a védők csapata (mindkét részről legszokásosabban 7—8 fő). A fagolyót legszívesebben az „ágácfa" (akácfa) fejszével levágott dudorából, a gancsfából szerették kifaragni almanagyságúra. A közeli tölgyerdőből is tudtak szerezni gancsfát, sőt, az öregek emlékezete szerint a gancsfát tölgy- vagy cserefából, vagy szőlődudcrból (gumós szőlőgyökér) vágták eredetileg. A játék a már ismertetett változatok gurítós válfaja volt. A két csapat úgy állt fel egymással szemben, hogy az ütők a métavonal mögött helyezkedtek el. A szélességben húzott métavonal közepe táján vagy két lépésnyire volt a csűr, nagyobb tálméretű lyuk, melyben a teke kényelmesen elfért. Maga a játék az ellencsapat, a védők részéről kijelölt adogató szerepével kezdődött. A kijelölt adogató a tekét a métavonaltól cca. 8 m távolságra állva, vette kézbe, utána az első ütővel nem pontosan szembe, hanem kissé ferdén, az ütőnek gurította. Az ütő kb. 4 méterig engedte a tekét, majd ekkor hajintotta rá a teke fát. Ha nagyon messzire sikerült a teke elrepítése, kifutott a tekefa után

; hogy beváltsa. Ha nem, társaitól várta a segítséget úgy, hogy a már említett változatokban ez az egész játékrokonságból kitűnik. A védők itt is előzni igyekeztek. Ha hamarabb csűrbegurították a tekét, mint az ütő beváltotta volna botját, vagyis a métavonal mögé hozta volna, úgy mondták, hogy a védő ,,kitette" az elkésett ütőt — ami azt jelentette, hogy a két csapat itt is helyet és szerepet cserélt. Egy eltérés azért van a többi változattal szemben. Szokott ugyanis az ütő „kezelni", azaz csalni. Félre szokta ütni a tekét, erősen oldalirányban, tehát nem a védők felé, azért, hogy a védőket félrevezesse. Ezt a kezelést egyszer megengedték. De másodszori kezelés esetén az illető ütőt kiállították. S most keressük a mancsozás lehető legszélső rokonát keleten! A Hernád vidéken is ismerik a bottal ráhajintós fagolyó elütést. Példa Ongáról: kámbázás. (Adatközlő: Gönci Béla 67 é. Onga, 1939.) A pálya hossza 50—60 m. szélessége 20—25 m. Játékeszközök: fele annyi kámba (ütőbot), mint amennyi a játékosok száma, és egy fagolyó, teke. Mindkettő