A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

LAJOS Árpád: Mancsozás, tekézés (népi gyermekjáték)

412 LAJOS ÁRPAD ütők „lementek" a kapók helyére, ugyancsak szétszórt alakzatban, a pálya közepére küldve legügyesebb gurítani tudó pajtásukat. Akkor is szerepcserére került a sor, ha az ütőknek sorra nem sikerült a teke eltalálása, s ezzel az ütők elfogytak. Jól követhető ez a játék Ózdon, Ózdtól keletre, északkeletre, sőt KözépBorsod területén, Bükk környékén, a Bódva-völgy, Cserehát vidékén, Hernád mentén, Taktaközben. Az abaúj-zempléni Hegyközben eddig nem találtam nyomára, de vannak kiszűrődései Észak-Alföldre. Az Ózd közeli ÉszakBükkalja, a Sajó völgy felé haladva a guncsázás elnevezés még egy darabig megvan. Sajónémetin körben helyezkedtek el az ütők. A fagolyót nevezték guncsának, s a botot ütőfának. A kapók a nagy körrel szemben vagy 30 m távolságra helyezkedtek el szétszórtan. — Itt az ütők mindegyike magának dobta fel a fagolyót, s vágta hozzá az ütőfát. tehát a játék ,,fentségre" ment. Az elhajított ütőbotot a nagykörbe kellett futva visszahozni, mialatt a kapók a guncsát a nagykörbe igyekeztek begurítani. Egy hajítónak (ütőnek) sem volt szabad a guruló guncsához érni. (A nagykör átmérője lehetett 6—8 méter.) Ugyanezt a játékot a centeriek tekézésnek nevezték. Még él a guncsázás elnevezés a Sajótól északra, a Szuha patak mellékén és környékén is. Trizsben így emlegetik. (Deme Zsigmond adatközlő, 47 é. 1970.) Mindkét csapat, az ütők és kapók csapata úgy helyezkedett el egymással szemben, hogy egy-egy métavonalat vontak maguk elé. A kapók métavonala arra szolgált, hogy lezárja az ütők botjait. Az ütők métavonala viszont védte az ütőket. A játékeszközök az ismert módon tölgy- vagy cserből készültek. Itt megint: a fagolyó teke vagy tuka, az ütőbot: guncsa. A tekét a pálya felső szélén álló ütők egy kiemelkedő pontra állították a talajra. Egymás után megcélozták. A kapók legügyesebbike a pálya középső térfelén oldalt helyezkedik el. Leste a tukát. Ha sikerült valamelyik ütőnek eltalálnia úgy, hogy a guncsát lehajló és oldalt csóváló mozdulattal erősen ráhajintotta, a tuka messzire elrepült a bottal, kiváltképp, ha az ütő a tuka alját találta el. Mialatt az ütő kifutott, hogy botját visszaváltsa, a kapók két dologra ügyeltek: arra. hogy megfosszák az ütőt a guncsától, és arra, hogy a tukát hamarabb az ütők métavonala mögé juttassák, mielőtt azok futva visszaváltják botjaikat. Az egyik kapó tehát elfogta az eldobott husángot, lehajolt vele, s szétterpesztett lába közt jól hátradobta. Ezzel megnehezült az ütő dolga, még messzebb kellett futnia botjáért. A kapók többi tagja a tukát fogta el, és a pálya közepén állóhoz dobta vagy gurította, hogy gyorsan továbbítsa az ütők métavonala mögé. Ha ezzel megelőzték a botjáért kifutó ütőt, a két csapat helyet és szerepet cserélt. Itt is megvolt az, hogy az ütő nem mindig futott ki, csak akkor, ha előnyös helyzetben érezte magát, várva sikeresebben ütő társának szerepét. Ilyenkor a kapóknak oda kellett dobniuk vagy gurítaniuk a tukát a következő ütőhöz. A Szuha mentén tukázás néven is ismerik e játékot (Nagy Béla 60. é. közlése Szuhafőről, 1970). Közép-Borsodban a játék legelterjedtebb neve: tekézés. Emeljük ki az Észak- és Dél-Bükkalját!