A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 11. (1972)

KILIÁN István: Latin nyelvű komédia 1720-ból a miskolci levéltárban

224 KILIÁN ISTVÁN ra utasítja szolgáját, hogy jajgatásával verje fel a házat (12. scena). A jajveszékelésre maga Licelinus is közelebb megy az esemény színhelyéhez. Cyprinus elpanaszolja, hogy őt is, miként Licelinust az alvilág erői kerítették hatalmukba. A hős azonban most már tudja, hogy Cyprinus újból rá akarja szedni, ezért az előkerülő szolgával jól elvereti a pellengérre kötözött, álnok Cyprinust (13. scena). A szerkezet a cselekmény vázlatos ismertetése után világos. A 13 scenát mindössze egyszer szakította meg a szerző egy cselekményen kívüli résszel, egy intermediummal. Ennek a szövege, sajnos, nem maradt meg. Lehetséges, hogy nem is volt meg, hiszen a rendezői utasítás szerint a 6. scena után a részeg famulusnak az intermediumok stílusában kellett valamit fecsegnie. Az ismeretlen író szándékát, csak úgy tudjuk tökéletesen kibontani, ha Cyprinus személyét pontosan kontúrozzuk. Cyprinus neve, mint fentebb már utaltunk rá, Venusnak, a szerelem és a testi vágyak istennőjének állandósult Cypria jelzőjéből származtatható. Cyprinus tehát a testi vágyak, az érzéki szerelem megtestesítője ebben a darabban. A cselekmény mögött a kor iskolai színjátékainak bevett gyakorlata szerint az író allegóriák nyelvén közli szándékát. A cselekmény fővonala, a primer eseménysor, az epizódok is komikus színezetűek. A furfangos szolga, Cyprinus álorvosi maszkban meggyógyítja a ház kedvevesztett gazdáját, Licelinust. Az egészségét visszanyert főhős az alorvos szolgát udvara moderátorává, irányítójává teszi, s háznagyát Eudaemont ezért meneszti állásából. Cyprinus az örömében lerészegedett Licelinusra testvéreit rászabadítja, akik csúnyán megtréfálják. A tréfa, a rászedetés felébreszti licelinus lelkiismeretetét, visszahívja az udvarból elküldött Eudaemont, s most már közös erővel torolják meg a rajtuk esett sérelmet éppen akkor, amikor Cyprinus újabb cselvetésre készülődik. A tényleges „fabula" mögött azonban más jelentésű, többet jelentő, az írói szándékot jobban fedő eseményfonalat találhatunk. Cyprinus a bujaság, a testi vágyak allegorikus alakja. Az érzékiség szavára hallgató Licelinus „betegségét" ismét csak testi vágyai kielégítésével gyógyítja akkor, amikor maga mellé veszi Cyprinust, s elűzi Eudaemont, a Jó megtestesítőjét. A testi kielégülést ennek természetes következményei követik: a Fájdalom, a Gyász, az ínség, a Nyugtalanság és a Szégyen. Licelinus belátja az érzéki szerelem testvéreinek rohama után, hogy a Jót, azaz Eudaemont vissza kell hívnia házába. Ettől a pillanattól kezdve a Jó és a Rossz, Eudaemon és Cyprinus, az erény és a bűn állnak szemben egymással azért, hogy megnyerjék a maguk számára a főhőst. A Rossz újabb cselvetésre határozza el magát: önmagát állítja pellengérre. A főhőst, az embert azonban most már nem lehet becsapni, saját kárán megtanulta, hogy a Rossz, a bűn szavára nem szabad hallgatnia, ezért jól elvereti szolgájával az újabb rohamra készülőt. A bűnt, az érzéki vágyakat — ha szó szerint akarjuk értelmezni az írói szándékot — csak veréssel lehet elűzni az ifjútól. E kettős jelentést hordozó iskolai színjáték műfajának meghatározása ezért nem túlságosan könnyű. A valós, a ,,primer" cselekmény komikus hangvételű, komikus színezetű. A valós mögötti, a szekundér, az allegorikus eseménysor, amelyben az írói szándék fejeződik ki, komoly tartalmat