A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 9. (1970)

SAÁD Andor: Rákóczi Zsigmond csontmaradványainak vizsgálata

I §4 SAÁD ANDOR JEGYZETEK [1] A szerencsi Rálkóczi sírbolt féldulását Kemény János erdélyi fejedelem az alábbi szavakkal írta meg: „Megfizették ezért istentelenségaknek résziét, noha nem mind azok, de azon hadbéliek, akik több kegyetlenségeik között az szerencsi templumot is felhányták; többek között az fejedelem édesattyának, az öreg Rákóczi Zsigmondnak is, ki Egren 'kapitányságot, végtére fejedelemséget vitt, testét felhányták az fejedelemnek nagy szomorúságára." (Kemény János önéletleírása és válogatott levelei. Magyar századok. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1959. 255 oldal.) Horváth Mihály szerint: „Szerencset felgyújtotta, a hazákban egyenkint rakván kanóczokat; a fejedelem nemzetiségének sírboltját felszakította, atyja, anyja, testvérei koporsóját felvagdalta, kifosztotta, zászlóikat elszaggatta." Valószínű, hogy Eszterlházy zsoldosai Rákóczi fiának, ifjú Rákóczi Zsigmondnak és a fejedelem unokaöccsének, Lajosnak sírjait, vagy sírboltjait is kirabolták. [2] Kassay József; Szerents város leírása, Tudományos Gyűjtemény, Bp., 1820, III. kötetében. Felhívom iá figyelmet arra, hogy az Adalékok Zemplén vm. történetéhez c. folyóirat 1906. évi 5—6. füzetének 162. oldalán Kassay szövegét Dongó Gyárfás Gyula egy helyen tévesen közölte. Ugyanis ezt írta: „Mind a kettőnek koporsóját és tsontjalt saját szemeimmel látám ezen sírban 1797-lben és 1805-ben. Ezzel szemben Kassay eredeti szövege a Tudományos Gyűjteményiben így hangzik: Mind a kettőnek koponyáit és tsontjait szemeimmel látám" . .. stb. Kitűnik a továbbiakból is a téves másolás, mert Kassay a következőkben világosan megírta, hogy a csontok a sírbolt padlóján, koporsó nélkül a porban hevertek. [3] Rákóczi Zsigmond fejedelem 10 du'kátos aranyának rajzait megtaláljuk az alábbi érmészeti szakmunkákban. 1. Tab. Num. pro Gat. Num. Hung. et Tranylvaniae Instituti Nat. Szeclheniani II. Tab. 65/1. 2. Weszerle Józsefi hátrahagyott érmészeti táblái, Budapest, 1875, D. Tab. VII/7. 3. Resch: Siebenbürgische Münzen und Medallien, Hermannstadt, 1901, Tafel 17. Mi tanulmányunk részére a leghitelesebb ábrázolást, az eredeti atfanyról készült fényképet választottuk. [4] Vayer Lajos: Még egyszer Rembrandt és Rákóczi. Magyar Múzeum, 1947. júniusi füzet, 25—40. old. A kor szellemében és szokásaiban keresendő, írja Vayer, hogy a híres rézmetszők ugyancsak híres festők tanulmányfejeit használták fel erre a célra, és az ábrázolandó hírességeknek arcária vonatkozó' adatok alapján igyekezték megfelelni feladatúiknak. Különösein Rembrandt óriási hírneve, népszerűsége és gazdag tanulmányfej-sorozata szolgáltatták éhhez az anyagot a rézmetszőknek. [5] Mihalik Sándor: öt év műamlékvédelme és múzeumi munkája. Űj Magyar Múzeum. Kassa, 1943. A képre vonatkozó adatokat a Vychodoslovenské Múzeum v. Kosiciach, dr. Bálint Alajos szegedi múzeumigazgató köziben járására az alábbiakban közölte: „Folyó sz: 1088. Lelt. napló tételszámla: 17.026/1943. Címtári csoportszáma: IV. 1088. A tárgy leírása: Rákóczi Zsigmond, olajfestmény. Szakállas, bajuszos alak, páncélban, bal vállán Vörös mente, jobbjában kétélű kardot tart. A kép felső jobb sarkában „Rákóczy Zsigmond" felirat. Mérete 40x50 cm. A kép Csorna József abaújdevecseri földbirtokos tulajdona volt. Vétel Endler Jenőné budapesti régiségkereskedőtől. Dr. Kalmár János az 1966. ápr. 5-én kelt és hozzám intézett levelében ezt a képet hamisítványnak tartja. Szerinte a vértezet a kései manierizmus terméke. Az erősen tagolt, kagylószerű vállvért, ugyanúgy a könyökvért tisztán nyugati jelenség, A rövid mellvas, a tagolt, lemezeit felső és alsó karvért csupán nyugaton jelentkezik ebben a korban. Viseltek a magyar urak is Mohács után elvétve mellvasat, vagy felvertet, de csak rövid ideig, főleg a katonás megjelenés fényének emelésére, de ezek a mellvasak rákozottak voltak. A gallér, a prémes vállra vetett köpeny nem magyar viselet. Ugyancsak nem magyar a képen látható haj és spanyolbajusz sem. A magyar viselet ebben a korban emelt, szárnyas vállú, hosszú köpeny, széles paszományokkal a mellen. A kard egyenes pengével, körbefutó keresztvas szárnyaival csupán az 1500-—1530as évek közötti Landsknecht kardokon otthonos. A magyar támadófegyver ekkor