A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 9. (1970)

LAJOS Árpád: A fonó folklorisztikai kutatásának problémái

^50 LAJOS ÁRPÁD szaalkaas, könnyen kiboljhozogyik. Szövéskor a borda meég jobban kiszöszöli. Azér kell kenni kenőével a szövéskor, főüt kukoricalisztvel. — Az is hiba, amikor a csepübe belekerül a pozderva. Jaaaj, de sokszor kikezdte ja kezet! Meg a szaajónk szeelit. Vóut, aki bennehagyta ja fonalba. ... Jaaaj, de madaarfejeset fontai! így szoktuk mondanyi. Az iljen fonalnak a vaaszna is oljan csombóus. Vóut Ijaany, aki az iljen vaasznat is kiterítette. így montaak osztaan: Itt is a madarak benne felejtették a pozdervaat (a kender értéktelen kérge). No, de maan ez annak szóult, aki fonta. A hanyag Ijaany vagy asszony il jenkor asz szokta modnanyi: maj kiszegyik a cinkeek a csombóut a gaaton (kerítésen, ahova szárítani szokták tenni a vásznat). (Borsodi palóc szövegváltozat Borsodszentgyörgyről.) Külön folklóranyaghoz jutunk a munkafolklór kutatásában a fonni tudásra nevelés, a munka hagyománytisztelete területén. Az 5—6 éves lánygyermek fonásra nevelését nemcsak házilag gyorsan összerótt kis tanulóguzsallyal, piszkafára kötött maradék csepűvel, a gyermek két kezének igazgatásával végezték, de biztatgatták is a maguk módján: „doroglyaljad csak kislányom (dörgöljed csak, dorgáljad csak!), nocsak, aranyhusom, fonjad csak, macskanadrágnak valót". „É, hogy nyüzgéli mán (nyúzogatja) Rozika!" „Nocsak! Mancu is nyaggati mán!" „No, sikerült nyálazni egy pászmamadzagot!" (madzagot, amivel átkötötték a pászmára kimért fonalak tömegét). „Ejnye, font mán a kicsi egy bika tökire valót". „Nicsak, a kis Ica most főni a bikára a gatyát". „Jó lesz kedves! Ebből varrsz majd kisjányom selyemszoknyát" stb... E biztatgató szólamok összegyűjtése, tájankénti összehasonlítása megintcsak a sürgős feladatokhoz tartozik. — De e résztémára, a lánygyermek fonni nevelésére vonatkoznak mágikus eljárások is. Egy példa az analógiás eljárásra: az anya a gyermek csepüjét akkor vitte a vízimalomhoz, mikor annak a kereke működött. Ilyenkor dobta bele a vízbe a csepüt, azzal a céllal, hogy kislányának is olyan serényen forogjon az orsó a kezében, mint a malom kereke. A fonás egészségügyi, szociális vonatkozásai is jól tükröződnek a folklórban. — A fonás ha egyedül haladt a maga fárasztó egyhangúságával, különösen a fiatalok számára unalmas, nehezen viselhető dolog volt. „Unomfa", — „bánatfa" — ilyen, és ezekhez hasonló neveket adtak a guzsalynak. Még rigmusba is foglalták: „Verd meg Isten azt a bokrot, kibe guzsaly terem, Víz vigye el azt a földet, kibe kender terem..." „Orsó veszedelmem, guzsaly ellenségem..." „Orsó, guzsaly, motolla, veszett volna pokolba" — és így tovább, tájak, népcsoportok, népek szerint. Folklóranyaggá váltak az egészségre ártalmas körülményekre vonatkozó közvetlen vallomások is. „Főleg a csepü... sok port ereszt az orrunk alá..." „Odaporzik az orrunk alá, oszt köhögtet.. " „Tüdőre száll nagyon a pora..." „A nyálazástól ki szokott a balkéz gengülni. .." „Van úgy, hogy ki is fonyó-