A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Opponensi vélemény Balassa Iván: Az eke és szántás története c. akadémiai doktori értekezés régészeti részéhez

494 BANNER JÁNOS mája sem ment át a vaskorba, különösen nem a keltákhoz, igen helyesen, nem fogadja el. Talán még hozzá lehetne tenni, hogy a kelták maguk is átmentek a bronzkori fejlődés szakaszain, nem volt tehát szükséges, hogy éppen a mi területünkön vegyék át a bronzkori előzményeket. Tény, hogy a későbbi ekevasak megerősítési technikájának vannak bronzkori előzményei. De a szárnyas baliák eredeti formájukban éppenúgy nem lehettek a kiinduló pontok, mint a hallstatti egyoldalú formáknál. Ellentmond azonban ennek az, hogy szerző a kora vaskorban (szerintünk annak második felében) ,,kiszorulóban levő. a fa szántórészekhez hasonló ekevasaiban"' keresi az első támpontot. Rúdalakú ekevasak nálunk — mint szerző is megállapítja — nincsenek. A fúrók és kisebb méretű vasak ilyetén hasznalala több, biztosan megfigyelt anyagot igényel. A háromszögletű hegyes, nyeles ekevas, egyetlen, kis méretű példányának sem rajzát, sem pontos leírását nem ismerjük. (Kiskőszeg.) A tác-fövénypuszlai és aquincumi példányok méreteinek eltérése gyanút ébreszt az egykorúság tekintetében. Következtetést — ha csak nem kelta településből kerültek elő — időrendben visszafelé, úgy gondolom, nem vonhatunk le belőle. Módszertani szempontból igen világos és helyes a mélyebb szántás okainak kutatása. Az éghajlat megváltozása, ennek következtében más megmunkálási követelő gabonaneműek vetése, a növekvő lakosság szükségletének kielégítésére. Ezek a tényezők a késő vaskorban jelentkeznek egyszerre, az őskor időrendben utolsó két nagy népének: a keltának és szkítának megjelenésével. Az Európaszerte szétszóródott keltaságot a nyelven kívül, nem az arany nyaköv mutatta legjellemzőbben egységesnek. Elvégre ez csak kivételes személyek sírjaiban van meg, ami egészen természetes. A közösséget egyes vaseszköz típusok elterjedésével igyekszik bizonyítani. Hogy ez valóban jelent-e közösséget, az már azért is kérdéses, mert sokszor egyazon temetőn belül, több különböző ritusú sírok vegyesen fordulnak elő, ami — ha ma még sokat vitatkozunk is róla — nem népi egységre mutat, leg'eljebb egységes vagy hasonló, egymástól átvett anyagi és szellemi kultúra. Lényegében ezt jelenti ez a szerzőtől idézett mondat is: ,,Az alább részletesen megvizsgált formák is nem a kelta földműveléssel, a kelta földművesek révén, hanem a kovácsok nyomán terjedt el, akik új telephelyeiken mindenütt meghonosították a fejlettebb kovács-technikát." A hosszú szárnyas ekevasak Európaszerte elterjedtek. Nálunk is. Sajnos, mi valóban kevés bizonyítékát tudjuk ennek szolgáltatni. Hogy ez a kor a kutatás mostoha gyermeke lenne, nem egészen helytálló. A'zok a régészeink, akik ebbe a korba dolgozták bele magukat, részben idő előtt távoztak sorainkból, részben az egymásután következő tervekben olyan, egyre nagyobb terjedelmű feladatokat kaptak, vagy széles körű múzeumi népnevelő munkájukkal, kiállítások tömegeinek rendezésével annyira el voltak foglalva, hogy ez a témakör, amelynek kutatása a római provinciák kérdésével párhuzamosan is folyik, valóban háttérbe szorult. Hogy a megjelent közlések éppen az eszközök terén hoztak keveset — jobbára temetőkről van szó — sem szándékosnak, sem meglepőnek nem tekinthető.