A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Opponensi vélemény Balassa Iván: Az eke és szántás története c. akadémiai doktori értekezés régészeti részéhez

490 BANKERJÁNOS gozás alatt álló hiteles anyagot, sőt még számos ásató leleteire is hivatkozhatnék. Az aggteleki barlang leleteiről kívánnék néhány szót szólni. Semmi okom nincs kételkedni a botanikus Deininger megállapításaiban, de régészetiben (Nyáry Jenő) — sajnos — igen. És ez félrevezetheti a mai kutatót is. Az aggteleki leletek nem egy kort képviselnek, s ha igen, mind egyre kétségesebb, hogy a neolitikumét-e? (L. Patay P., Rég. Füz. II. 2 (1958) 20). A bükki kultúrától — amely más helyen stratigrafiailag is elkülönül a nála idősebb alföldi vonaldíszes kerámiától — a korai vaskoron át a magyar középkorig, kerültek elő leletek a barlangból. A sírok kivétel nélkül nyújtott-csontvázas halottakat tartalmaztak, amelyeket lehet, hogy őskori telepbe ástak, de a gabonát nem tekinthetjük a szokásos mellékleteknek, ha egy-két sírból valóban elő is került. A közlésben — annak különböző részeiben — sok az ellentmondás. Hovatartozásukat a leírás a kőkorhoz köti ugyan, de a ma bükki kultúrába sorolt cserepeket Nyáry a tatárjáráskor ide menekült lakosság hagyatékának tartotta. Az embertani anyagban se kevesebb a határozatlanság. Természetesen van gabonaféle a barlangban, de azt — ha még olyan változatos is, sem egyik, sem másik kultúrához, de még az Arpádkorhoz sem köthetjük kétségtelenül. Deininger ugyan a Nyáry szerinti „kőkori" sírokban talált magvakat vizsgálta, de azt ma már senki se tudja megmondani, nem került-e ezek közé a barlang más részéből is, és nem telep anyag-e? A magvakkal tehát a Kárpát-medencében, de legalábbis nálunk, elég gyengén állunk, de természetesen ezért nem kételkedhetünk abban, hogy már korán megvoltak. Nem Tószegről (amely bronzkori település), nem is Aggtelekről (amely hitelesnek nehezen tartható és vegyes korú), de alföldi tiszai kultúrás telepről ismerjük a legrégibb anyagot, ha csak azóta korábbi telepeken nem találták. A régészeti botanikának is nagy szüksége volna egy Matolcsy Jánosra vagy Bökönyi Sándorra, akik az állatdomesztikáció képét már igen jól megrajzolták, s eredményeiket egyre finomítják. De hát ez státus kérdése. A jószág által vontatott közlekedési eszközök sem kerülték el ugyan a szerző figyelmét, de voltaképpen csak a budakalászit (Péceli kultúra), a soproni alakos urna rajzát, és a kányái kerekes edényt (kora vaskor) említi, illetve képét is közli. Pedig a Kárpát-medence területének gazdag anyaga nagyobb figyelmet érdemelne. Nem szólva az ottomány—gyulavarsánd—füzesabonyi csoportok nagyszámú agyagkerék leleteiről, legyen szabad fölhívni a figyelmet arra, hogy a budakalászi kocsiképnek a péceli monográfiában Soproni Sándor szívességéből közzétett, majd később általa részletesen közölt kocsimodell nagy visszhangot keltett a magyar régészek között is. Bóna István (Acta. Arch. Hung. 12. (1960) 92—93 és 104) 54+20 leletet említ, és olyan gazdag hazai és külföldi irodaimat, amely mellett nem mehet el szó nélkül a kocsi-szekér kutatás. Ezt megelőzően éppen a budakalászi kocsimodellel kapcsolatban jelent meg I. Mellaart (AJA 62 (1958) és Foltiny I. (Uo. 63 (1959) 54—58) más, éppen távolabbi keleti területekkel kapcsolatáról szóló részletes munka. Szeretném ezeket már azért is hangsúlyozni, hogy — ha más helyen nem lehet — legalább itt kapja meg az elismerő szót a magyar régészeti kutatás,