A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

DÖMÖTÖR Sándor: Adatok a felsőmagyarországi betyárvilág kialakulásának kezdeteihez

390 DÖMÖTÖR SÁNDOR gában ütöttek a vár alatti országúton járó (a várúr földjén áthaladó) kereskedőkre, hogy megvámolják őket" [3]. A magyar betyár kezdetben csupán a gazdagokat vámolta meg és csupán akkor használt erőszakot, ha az urak nem engedelmeskedtek parancsainak. E plebejus színezetű, a törvényes rend elleni fellépések a XVIII. század legvégén és a XIX. század legelején az egész ország politikai atmoszférájának jellemző vonásaivá válnak és az Alföldről, a szabad életet élő, majdnem nomadizáló, nehezen megregulázható pásztornép köréből az ország északi részeibe is átcsapnak [4]. 1778-tól kezdve királyi kurrens (rendelet) írja elő a hatóságoknak, hogy „katonának bízvást megfoghassanak a gyanús helyeken, házakban, pincék között járók, szolgálat nélkül csavargók, aprómarha lopók, tilalmas napokon táncolók, dőzsölök, veszekedök, káromkodók, tilalomtörők, a mezőkben másoknak kárt tevők" [5]. Ez a rendelkezés különösen a mulatni vágyó fiatalokat sújtotta, mert könnyen törvényen kívüli emberré vált a feudális megkötöttségek miatt korszerűen kibontakozni nem tudó egyén. A kemény katonasors elől menekülő fiatalok, az elszegényedett jobbágyok, a kisajátított zsellérek, a városi proletariátus elesettéi közül sokan az erdőkben, „a törvényeken kívül" éltek és a zabolátlan életet élő, legeltető pásztornéppel, vagy éppen az odahúzódó haramiákkal cimboráltak. Sok jószándékú fiatalembert maga a társadalom tett bujdosó betyárrá, megélhetést kereső szegénylegénnyé, azonban az uralkodórend törvénye nem lett különbséget a valódi bűnös és a társadalmi rend áldozata között, a peres eljárások formalizmusa pedig millió visszaélésre adott lehetőséget [6]. A feudális nemesség az antifeudális harcnak ezt a kellemetlenné váló formáját mindenképpen törvénytelennek, igazságtalannak és törvényellenesnek tartotta és mindenképpen igyekezett elejét venni. A szegény nép azonban világosan látta, hogy ebben a küzdelemben nem az urakat, hanem a betyárokat kell pártolnia. Ez az ösztönös osztályharc, a szegénységnek, a törvényes rend következtében a javakból kizárt népnek, a tömegeknek az üldözött betyárok mellé állása tette a betyárvilágot az egész országra kiterjedő, hatalmas antifeudális népmozgalommá. Következményeit a Heves megyei rögtönítélő bíróság 1809-ben keserűen állapítja meg ilyenformán: „Az Mátrai hegyes és erdős járásban és a Tiszán innen levő pusztás oldalon a rablások, útonállások s prédálások annyira elhatalmaztak, hogy immár sem úton, sem mezőben, vagy erdőben sőt tulajdon házában is életének, vagy jószágának biztos s bátorságos megmaradásához akárkinek is reménysége lehetne" [7], A köztudat e legendás hírű rabló világ megalapítójának Angyal Bandit tartja. Solymossy Sándor véleménye szerint Angyal Bandi „mintája, példája lett a későbbi betyáralakoknak., s páratlan népszerűsége hozzájárult ahhoz, hogy a garázda futóbetyárság iránt oly nagy mértékben fölébredt az általános érdeklődés" [8]. Valóban ez a rokonszenv volt az oka Angyal Bandi népszerűségének? Tetteit másfél évszázadon át csupán töredékes és hiányos szóhagyományokból ismertük, történeti nyomainak kutatását a polgári történetírás nem tartotta feladatának. Emléke azonban annyira megmaradt a nép képzeletében, hogy nótáját napjainkig nemcsak az Alföldön, hanem a Felvidéken is nagy szeretettel éneklik. A hajdúszoboszlói leánykák pedig, amikor táncolva körbe-körbejárnak, táncdalként éneklik a róla költött dalt. Göncön Bodgál Ferenc és Maácz László 1954-ben filmre vette „Angyal Bandi táncát" egy olyan férfiszólót, amelyet még Angyal