A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

DÖMÖTÖR Sándor: Adatok a felsőmagyarországi betyárvilág kialakulásának kezdeteihez

ADATOK A FELSŐ-MAGYARORSZÁGI BETYÁRVILÁG KIALAKULÁSÁNAK KEZDETEIHEZ A betyárhoz fűződő hagyományok és legendák kialakulása hazánkban a XVIII. század végén a francia ,antifeudális-polgári forradalom eseményeinek és eszményeinek hatása alatt az Alföldön, a polgári kultúra forrásaitól elzárt, engedetlen és rebellis pásztornép körében kezdődött meg. A betyárvilágot specifikusan magyar plebejus lázongásnak, szabadságharcos törekvésnek tartjuk, amelynek során az elviselhetetlenné váló feudális elnyomást leginkább szenvedő, nincstelen nép, a korszerű műveltség hiánya miatt az uralkodóosztály embertelen kizsákmányolását nem korszerűen szervezett forradalmi mozgalmakkal készül megdönteni, hanem kezdetlegesen szervezett — esetleg éppen szervezetlen — rablások és gyilkosságok sorozatával próbálja az uralkodó osztályt megfélemlíteni és engedményekre bírni [1]. A magyar népéletnek már előbb is megvolt a maga élő és természetes rablóvilága és ezzel együtt a maga élő és természetes rablóromantikája, amely mind anyagilag, mind szellemileg a kuruckor forradalmi-szabadságharcos katonai hagyományaiból táplálkozott. Ennek a természetszerűen népi rabló romantikának a hősei bujdosó katonák, kiszolgált zsoldosok, lézengő obsitosok, akiket az uralkodó osztály a háborúk során kihasznált, aztán szélnek eresztett. Ezeknek a bujdosóknak a sérelmei semmiben sem különböznek a kizsákmányolt jobbágynép bajaitól és panaszaitól, amelyeknek a francia forradalom teremtette meg az igazi ideológiát. A forradalmi események hatása alatt az egyszerű nép a XVIII. század végén rajongott minden olyan társadalmi megmozdulásért, ami az emberi szabadsággal és az emberi jogok kivívásával kapcsolatban volt. E túlkompenzált rajongás következtében lettek a megbecsülést érdemlő szabadsághősökkel együtt közönséges rablók is hősök, a plebejus sorstól elszakadó polgári forradalom kiemelkedő hősei, látszólagos hősei, álhősei. Ezt a naiv plebejus szemléletet a műveletlenség jellemzi; a bujdosó az új helyzetben is a maradi feudális világképet használja fel erőszakos tettei indokolásául. „Ha az uraknak, kereskedőknek, papoknak, polgároknak, hivatalnokoknak szabad a rablás, nekem is szabad megvámolni őket!" — mondja az országút mentén prédájára leső betyár [2]. Ez a ma már elmosódó feudális alapvonás még száz évvel ezelőtt elég élesen tapadt a betyár személyéhez. Hőké Lajos 1870-ben így elmélkedik a betyárokról: „Az alföldi betyár a társadalomból kiválva, a hatalom képviselőinek — a vármegyének, az uraknak, a papoknak, a zsidóknak (a pénznek) — üzen hadat, de a szegény embert nem bántja, mivel maga is „szegény" legény —, sőt, a hatalmasok ellenében pártfogolja. A lovas betyár a középkori vándorlovagokhoz hasonlít némileg, kik hol egyik, hol másik várúr társasa-