A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

UJVÁRY Zoltán: Források és kutak a zempléni hegyvidéken

384 UJVARY ZOLTÁN Vizhordás, víztartás A vízhordás, viztartás és víztárolás régebbi módjai ma már háttérbe szorultak azáltal, hogy szinte mindenütt található kút a ház közelében. A házba, az ember számára, vederben visznek vizet közvetlenül az udvaron levő kútból. Azonban van olyan hely, ahol a kút nem jó vizet ad, az ember nem ihatja, főzésre se alkalmas, csak az állatokat itatják belőle. Ilyen helyre házi szükségletekre a szomszédból, esetleg távolabbi kútról hoznak vizet. A veder cipelésére vízhordó rudat használnak (19. kép.). Ez a vízhordó eszköz nem általános, csak ott fordul elő, ahol távolabbról kell vizet hordani, mint pl. Kishután, Nagyhután és Vágáshután. Itt a hegyoldalban lakóknak vízért a völgybe kell menni, mert a hegyoldalba ásott kutakban csak esős időjárás esetén van víz (jó vízért nagyon mélyre kellene ásni) és ezekből csak az állatoknak húznak. Emberi szükségletre mindig távolabbról, völgyben levő forrásból vagy kútból hoznak vizet az említett eszköz segítségével, aminek a neve vaska (Kishuta), gago (Vágáshuta). Makkoshotykán gabancs néven ismerik ezt az eszközt, Sárospatak-Hustácon gágonak hívják. Ez utóbbi helyen még ma is hordják a vizet gágo segítségével a Bodrogból. Itt jegyzem meg, hogy Sárospatak-Hustácon és Hercegkúton régebben fejen is hordták a vizet, dézsában [26]. Kovácsvágáson régebben az állatokat itatásra a közös kútra hajtották. Télen a tehénnek, disznónak kézi erővel vittek vizet, esetleg szekérrel. Emberi erővel c-obönben cipelték a vizet. Kétféle döbön volt használatban Kovácsvágáson: a vízhordó döbön és a víztartó döbön. A vízhordó döbön teteje felé kissé szűkülő, általában 45x36 cm-es faedény, aminek két szembenálló nyújtott dongájából a íul volt kiképezve. A fülön egy erős botot nyújtottak keresztül, amit két végén cipeléskor egy-egy ember fogott meg. Fejlettebb módja a cipelésnek, amikor a füleken átdugott bot alá egy-egy hosszú dorongot helyeztek s a két rúd közé beállítva mindkét kézzel emelve vitték a terhet. Hasonló módon hordták a vizet Sárospatak-Hustácon is mind emberi, mind állati szükségletre. Gyakori, hogy az emelőrúd közepén lyuk van, amibe a döbön fülein áthelyezett botot dugják. Ha cipelés közben megállnak, a rudak nem esnek le, nem szükséges tartani sem (20. kép, B.). Nyári, mezei munkák idején ha olyan határrészbe mentek dolgozni, ahol nem volt kút, hazulról, esetleg a közeli forráskútról szekérrel vittek vizet az állatok számára egy jól zárható hordóban. Az ember részére általában cserépkancsóban, cserépkorsóban, csobányban (21. kép), vízhordó kannában vitték a vizet. Megtöltésük és kivitelük a határba a nők dolga volt. A cserépkorsót és a vizeskannát kézben vitték, a nagyobb facsobányt abroszba kötve háton cipelték. Általában nem hazulról vitték a vizet, hanem valamelyik mezei forráskútból töltötték meg edényeiket. Munka közben is elszaladhatnak a közeli kúthoz vizet meríteni. Ha elfelejtettek magukkal vizesedényt vinni, egy töknek kiszedték a belsejét és azzal merítettek vizet. Kovácsvágáson amikor még nem volt minden udvaron kút, ivóvizet fakupában (22. kép) hordtak haza a forrásból, vagy a közös utcai kútból. Hogy könnyű legyen, fenyőfából vagy nyárfából készítették. A íakupában leginkább csak háztartási szükségletre, a cserépkorsóban pedig az ember számára hordták és tartották a vizet, bent a házban. A víztartó áöbönt viszont a pitarban helyezték el, vagy olyan helyen, ahol nem fűtöttek, azért, hogy a víz bele ne szagosodjék. Nagyobb mennyiségű vizet — 40—50 litert —