A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)
KOMÁROMI József: A Pataky–Gerga társasszerződés 1778-ból
286 KOMÁROMY JÖZSEF mint tudjuk, a város külső megjelenésében, a városkép két-három évtized alatt történt gyors változásában is különösen megmutatkozott. Ezért gondolom helyénvalónak, hogy mielőtt az eredeti témára térnék —, vázlatos képet nyújtsak Miskolc XVII. századvégi és a következő század első negyedére még átnyúló viszonyokról. Ezek ugyanis döntően csak mezővárosi fejlődést tudtak biztosítani a városnak és sok esetben csak megrekedést és stagnálást mutattak. A görög kereskedelmet megelőző viszonyok Miskolcon Mindenekelőtt szükséges az ipari tevékenység viszonyairól néhány szóval foglalkozni. Borsod vármegye 1695-ben megállapítja az adókivetés alapját és ebben a mesteremberek adóját négyféle kategóriába sorolja. 1. a mészárosok, vargák és takácsok adóját 60 dénárban, 2. a kerékgyártók, lakatosok és kovácsok adóját 40 dénárban, 3. az ácsok, esztergályosok, asztalosok és kosárkötők adóját 30 dénárban, 4. a csizmadiák, szűcsök, szabók, gombkötők és borbélyok adóját 21 dénárban állapítja meg. Nyilvánvaló, hogy ez a kategorizálás kereseti és általános vagyoni rangsorolást is jelent. Hozzá kell tenni, hogy az iparűzők keresete sok esetben nemcsak ipari árutermelési nyereség, hanem abban a szőlő és bor hozadéka is szerepet játszik, amit még külön megadóztatnak az iparűzőnél is, az állatállománnyal együtt. Nézzük most számszerűleg Miskolc céhbeli adófizető iparosait. 1696-ban a céhes iparosok száma 125, két évre rá 122 volt, és a céhen kívüli kisebb iparágak és csoportok további harmaddal növelték ezt a nem túlságosan nagy létszámot [2]. Ezeknél az iparágaknál egyetlen esetben sem tudunk felmutatni olyan munkaerőfelhasználást (legények, inasok), hogy az egyrészt feltételezné a fokozottabb árutermelést, másrészt a jelentősebb munkaerőfelszívást a parasztság és zsellérség soraiból. A céhes hagyományok és kötöttségek meg egyenesen gátolják a kézműipar nagyobb mértékű fejlődését. Ilyen viszonyok között, ebben a korszakban, a kézművesipar „fejlődéséről" Miskolcon egyáltalán nem beszélhetünk. A kistermelő iparos szánalmas és tehetetlen helyzetben van. Tőkeereje nincs, áruforgalmát emelni nem tudja. A felvásárlás fejletlen, szétforgácsolt. Az „ipari népességnek" — a mezőgazdasági népesség rovására történő növekedéséről Miskolcon ebben az időszakban szintén nem beszélhetünk. A helyzetet súlyosbítja a török megszállás utolsó évtizedeinek a zsoldos katonák és kódorgók által teremtett létbizonytalansága, a Rákóczi-korszak országon belüli harctéri mozgása, majd a nagy és a lakosság felét is elpusztító járványoknak dezorganizáló hatása, a lakosság erős és állandó fluktuációja. Ennek beszédes példája a korabeli lakosságstatiszfika, amely 3—6000 fő között állandó ingadozást és változást mutat. Az általános helyzetnek nem mond ellent az, hogy ilyen körülmények között egy-két iparűző rövid életű vagyonszerzéssel kiemelkedik, ami különösen a mé-