A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

LENGYEL Imre: A rátkai német település

236 LENGYEL IMRE urbárium 41 szabad költözködésű és 20 közepes jobbágy telekkel rendelkező telepest sorol fel [14]. Az előbbiek V4 jobbágyhelyet, ún. „kvartát" kaptak — ennek emlékét a szájhagyomány ma is őrzi. Az új telepesek ún. szerződéses jobbágyok lettek, azaz olyan jobbágyok, akik mint újonnan jöttek földesuraikkal a megkövetelt szolgáltatások mértékére nézve, szerződést kötöttek. Természetesen ezek nem voltak igazi szerződések, hiszen jogilag nem egyenlő felek között jöttek létre. A magyar szakirodalomban elnevezésük kontraktualista, taksás, árendás vagy consualista volt. Ök alkották a parasztság legfelső rétegét [15]. A szerződés szerint a rátkaí német telepesek 13 marhás robotra, természetbeni kilenced beadására, évi egy forint árenda fizetésére, VÍ itce vaj, fél csirke és 3 tojás beszolgáltatására voltak kötelezve. A fél jobbágy telkesek ennek a kétszeresét fizették, illetve adták be. Az első három évben a kötelezettségek alól mentességet élveztek. A szerződés értelmében az uradalom a lakóházak építéséhez faanyagot bocsátott rendelkezésre. Ezzel kapcsolatosan merültek fel panaszok, s ezek különösen a magánbirtokokra történő települések esetében gyakoriak voltak. A második települési hullám az 1780-as években Rátkát kamarai birtokként találja, így aztán számszerű adatokat is találunk Regéc helységnév alatt a hivatalos kimutatásokban. Egy 1783-ból származó kimutatás a még benépesítendő helységek közt említi Regécet 32 elhagyott és 400 lakatlan házzal. Az utolsó rovat a még benépesíthető helyeket 106-ban állapítja meg [16]. Egy másik kimutatás az 1784. máj. 1—1785. november végéig bevándorolt családokról készült. Itt a feljegyzés Regécre nézve 30 család, összesen 115 fő telepítését adja meg [17]. Az 1784-től 1787 végéig terjedő bevándorlásokat összefoglaló főkimutatás szerint az 1786. és 1787. évben Regécre 89 telepes érkezett, akik közül kettő nem részesült gazdasági eszközök, jószág és telek juttatásában [18i. Nehéz lenne megállapítani, hogy a Regéc helységnév alatt szereplő bevándorlók esetében csupán rátkai telepesekről van-e szó. A tállyai egyházi anyakönyvekben 1785-ben szaporodnak a házasságkötések és halálozások. A születések száma 1786-ban nő jelentősebb mértékben. Az 1815-ből származó urbárium 92 nevet tartalmaz. Az 1825-ből származó urbarialis iratokban 90—110 főről találunk feljegyzéseket [19]. A számadatokból arra lehet következtetni, hogy a regéci uradalom más egységeiben is helyeztek el telepeseket. Egyébként a szájhagyomány is megőrizte Rátkán annak az emlékét, hogy a település időbelileg két hullámban történt. A két település közti térbeli határvonalnak a mai Temető utcát emlegetik, ez az utca határolja el a felvégieket („a régi svábokat") az alvégiektől („az új sváboktól"). A két csoport között gazdasági, társadalmi, jellembeli különbségek ma is észlelhetők, amelyek azonban a nyelvben nem tükröződnek annak bizonyságául, hogy a másodfokú kiegyenlítődés egyenletesen ment végbe. Hozzávetőleges számítás szerint az első hullámban a telepesek száma 180—200 fő lehetett, családtagokkal együtt. A 80-as években mintegy 300—350 fő telepedhetett le Rátkán. A benépesítés arányára jellemző — persze nemcsak a német települések viszonylatában —, hogy Zemplén megye népessége 1720-ban 60 348 fő volt, 1787-ben pedig 209 184 [201. A betelepülés utáni években csakhamar létrejön a kapcsolat a többi Zemplén és Szabolcs megyei német községgel. A sárospataki uradalomhoz tartozó