A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Kovách János, a tarcali magyar-török szótáríró

228 BANNER JÁNOS A francia követ tolmácsa küldött hozzá európai orvost. Ennek javaslatára — a gvardián basának küldött ajándékok — választották el összeláncolt társától, de azért — ha magában is — tovább láncra verve maradt. Ez közös sors volt mindenkivel. „Ha az egész lánctól meg akart szabadítani a francia követ. — aki nem sajnált sem költséget, sem fáradtságot, csakhogy segítsen nyomorúságos helyzetükön — talán minden láncszemért külön kellett fizetni." Ha nem is volt ez áldozatkész jótékonyság, de mindennél jobbaneső emberség volt. „Nem hiába neveztük öt mindnyájan jóságos atyánknak." A pénz — amiből a foglyokat segélyezték, a feloszlatott trinitárius szerzetesek vagyonából származott. Ezt a pénzt József császár — Báró Herberth követ útján — a francia követre bízta. Nem tűnik ki elbeszéléséből, hogy csak a tisztek kaptak-e ebből az összegből, vagy a közkatonák is, akik közül Kovách János káplárt, barátjával együtt, az első nap kivitték. Arról beszél, hogy a fejenként^ rang szerint kapott pénzből közös háztartást vezettek és, mint írja: „egészen jól meg is éltünk." A „közemberek száma kezdetben 1101 volt, akik közül 646-an haltak meg". Ebből az tűnik ki, hogy — bár a tisztek közül is többen meghaltak — ám azok helyzete sokkal rosszabb volt. Ez el is képzelhető, hiszen a szótár író is hosszantartó betegségének első két hetét — bár mozdulni nem tudott — vasban töltötte. Mikor már jobban volt, de járni csak mankóval tudott — mint írja — „kényszerű helyhezkötöttséget arra használtam fel, hogy a még Belgrádban megkezdett török nyelvtanulást befejezzem. Rövid idő alatt annyira jutottam, hogy akármelyik törökkel, bármiről képes voltam elbeszélgetni. Tudásom határozottan imponált a törököknek, s megnyertem bizalmukat, tolmácsnak választottak. Már most — ha akartam ha nem — tovább kellett tanulnom a nyelvet

r mert volt olyan nap, hogy tízszer, sőt húszszor is hívattak a szerint, ami valami magát előadta. Mondhatom, hogy ez a hivatal sem kellemes, sem kényelmes nem volt, sőt sokszor igazán veszedelmes helyzetbe kerültem..." De akármennyire felingerelte is beszédem a törököket, ravasz fondorlattal — ez volt az igazi magasfokú nyelvvizsga — „mindig ki tudtam haragjukat engesztelni." ....... sokszor maguk közé hívtak s pipával és kávéval kínáltak meg." Pipaszó mellett kísérelte meg honfitársai szenvedéseinek enyhítésére felhívni a figyelmet. „ ... a legénység helyzete valóban kétségbeejtő volt. A hosszú láncot soha le nem vették róluk. Még a legnehezebb munkában — pl. árborczra mászás — is rajtuk volt. Hogy ebből mennyi tragikus végű baleset következett be, arról itt részletesen nem szólhatunk. Annyit azonban meg kell mondani, hogy a császári tisztek, az ott levő muszka tisztekkel együtt, lázadásszerűen akarták a közemberek embertelen körülmények közt végzett munkáját megakadályozni. A lázadásban résztvevőket keményen büntették. A talpukra vert 200 pálca ütés járt érte. Rangsor szerint kezdték a végrehajtást, de a francia követ közbelépett, így menekült meg a káplár, hiszen muszka őrnagy volt a legmagasabb rangú. A foglyok felé a bot, az őrség felé a selyemzsinór volt a fegyelmi eszköz, csaknem minden nap. És ezt olyan ember hozta, aki bánni is tudott vele. Ez még a gvardián basát sem kímélte meg. De a helyzet még rosszabb lett, mert az új basának még több ajándékra volt szüksége, az állás elnyeréséért fizetett bak-