A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Kovách János, a tarcali magyar-török szótáríró

226 BANNER JÁNOS vele a törökök és ez a szomorú direkt módszer, az adott nehézségek között mindig szebb eredményre vezethetett. De voltak nehézségek a formaságok körül is, amit a nyomor sok iskoláján is keresztül ment, de hazulról is bizonyára sokat hozott fiatal ember gondos megfigyelései, úgy ahogy legyőztek. Mikor útban Konstantinápoly felé — nem írja hol, de valószínűleg Orsován — a nagyvezir elé vezették, már „török módon'" hajtotta meg magát, amit a nagyúr mosolyogva fogadott és üléssel kínálta meg. A szolgák hozta kerek párnán összehúzott lábakkal helyezkedett el, a megtanult szokás szerint. Pipát és fekete kávét hoztak. Ekkor már hét hónapja nem látott meleg ételt. „Ügy estem neki — írja mint az esztelen állat, de aztán erőt vettem magamon, s kis kortyokban nyelegettem." A bizonyára még tolmácsolt beszéd már felkeltette a nagyvezir haragját, amely csak növekedett, mikor a mohamedán vallásra áttérést — bármennyire is kecsegtető volt —, megtagadta, pedig erre egy pesti születésű renegát magyar is biztatta. Ennek keményen megmondta a maga véleményét. Ez — kellő tolmácsolással — a nagyvezir fülébe is eljutott és ezzel vége is volt a barátságnak. A nagyvezir az ott levő törökökkel kezdett beszélni: „Hangjából — írja — bár minden szavát nem értettem, kiérzett az irtózatos harag, rólunk beszelt." Ez a szomorú tapasztalat meggyőzte, hogy még jobban kell fejlesztenie szókincsét. A további út tele volt szenvedésekkel. Súlyos beteg lett. A gyógyításának még csak lehetősége sem volt. De ír egy emberséges kísérőről, akivel úgy látszik, meg tudta magát értetni. Ez amikor megtudta, hogy a gyengeség és a betegség miatt nem tudott haladni — írja — megígérte, hogy ő fogja kísérni. A belgrádi Musztafára is gondolva írja: „Ez volt a második igazi ember, akivel rabságom alatt találkoztam. Nem ütött, de azért ő is folyton biztatott, hogy iparkodjam a többivel lépést tartani." És mi történt azokkal, akik ezt nem bírták: „ ... az egyik rabtársunk a kimerültségtől szó nélkül felbukott, a törökök nem sokat vesződtek vele, fejét levágták, s otthagyták az út porában." Kladovától kísérője megengedte, hogy szekérre üljenek. Ez jó volt, mert mint írja „meg voltunk győződve, ha tovább is gyalogolni kell, csak a fejünk érkezett volna Konstantinápolyba, az úton szerencsétlenül járt társaink fejeivel együtt". Viddinben utóiérték az előttük haladó másik fogoly csapatot. Három császári tiszttel — köztük két magyar — éjfélig beszélgettek. „Annyi kínt és szenvedést egy bokrétába kötve — írja — még sohasem hallottam. Hozzátettem azt is, hogy azóta, a nagyvezir táborában elfogyasztott egy csésze feketekávénál több meleg ételt nem ettem." Pedig még hosszú volt az út és még hosszabb a szenvedés-. Csaknem mindenki beteg lett, amit a törökök nagyon meguntak. „A betegekkel — írja — nem sokat vesződtek, hanem zsák módjára, egymás hegyén-hátán fektették a szekérre. Nem csoda aztán, ha azok, akik alól kerültek, rövidesen meg is haltak. Ezeket az üstökeiknél fogva a többi közül kihúzták, a fülüket levagdosták, s ott hagyták az út mellett temetetlenül." Kovách János is közel járt ehhez a sorshoz, de a második becsületes török