A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Kovách János, a tarcali magyar-török szótáríró

KOVACH JÁNOS, A T ARC ALI MAGYAR—TÖRÖK SZÓTÁRlRÖ 225 Neki bátorodva, diplomatához illő beszédet intézett a pasához, szomorú helyzetüket ecsetelve. Beszédét tolmácsolták. Nyilván németül beszélt és ha nem is azonnal, de változtattak a szomorú és sokszor rémséges helyzetükön. A föld alattti börtönből — a csak valamivel jobb — kazamatába vitték valamennyi­öket. Itt kezdődött az a nyelvtanulás, amelynek emlékét őrizte meg az — újra lappangó — szótár. Itt vetette össze a sors a pasa titkárának tisztartójával, Musztafával, aki majdnem minden nap meglátogatta a foglyokat. Nemcsak meg, de fel is ismerte az értelmes, és máris használható embert. Minden nap biztatta, hogy törökül ta­nuljon. Ügy látszik Kovách Jánosnak nem kellett kétszer mondani. Vállalkozott. Erre Musztafa papirost, tintát, tollat hozott és nagy türelemmel diktálta a sza­vakat, megmondva mi mit jelent. Nemcsak az egyes dolgok neveit íratta fel, de a számokat is. „Valóságos tanító mesterem volt" — írja — „Már a tanításért is mindig há­lával gondolok rá." Sajnos, arról nem tudunk, hogy Musztafa tudott-e magyarul, s bár ez sem volna elképzelhetetlen, de inkább hisszük, hogy a német volt a kö­zös nyelv. A szótárban és a naplóban ennek nyoma sincs, de arról megemléke­zik a naplóban, hogy az egyik nap lejegyzett szavakat másnapra megtanulta. Érdekes és hasznos volt e két embernek nehéz körülmények közt kialakult „barátsága", de egyik fél részéről sem volt veszélytelen. Ennek megfelelően — legalábbis Kovách János részéről — bizalmatlanság is járult hozzá. Erről ugyan nem ír, de bizonyára célja volt ezzel a tanítással a derék tisztartónak. Egy napon Musztafa papirost hozott és felszólította védencét, írja le nyomo­rúságos állapotukat, mert ő másnap kisebb csapattal kitör a várból, s ha nem is adhatja át a levelet, úgy fogja eldobni, hogy az keresztény katona kezébe ke­rüljön, aki azt biztosan a parancsnoksághoz juttatja. Kovách bevallja, aggodalmai voltak. Attól félt, hogy a kierőszakolt levelet Musztafa a pasának mutatja meg; ennek ellenére megírta a levelet, de latinul. Musztafa se vállalt kisebb kockázatot. Zsákbamacskát vitt, mert arról nem szól a napló, hogy tudott-e latinul; de ez nehezen is hihető. A levél „légi postával" kijutott. Musztafa a kitörésből visszafelé menekülve, elszakadt kísérőitől, és a levelet úgy dobta el, hogy az üldözőinek látniok kellett. Soha nem derült ki, mi lett a sorsa ennek a „madárlevélnek". Szeptember 12-éről egy új szót jegyzett fel a naplóban: Hajdebre. Egy bos­nyák magyarázta meg neki, hogy menni kell; hozzátette azt is, hogy Konstanti­nápolyba viszik őket. Bár érdekes, izgalmas, sőt nem egyszer borzalmas is ez az út, nem követ­hetjük nyomról-nyomra, mert itt — ha egyszer-egyszer eltérünk is — minket csak a nyelvtudás fejlődése, a szótár születése vagy inkább csak fogantatása ér­dekel. De lehetetlen elhallgatni néhány szomorú élményt. Nis felé mentek. „Útközben — egyik török katona mellénk lovagolt és elbe­szélte, mi volt az oka a Szemendria előtt történt kapkodásnak", — írja. Ügy lát­szik, hogy a Musztafa leckéiből már elég bő volt, legalább is passzív szókincse, mert arról nem ír, hogy milyen nyelven beszélt a török. Nisből elindulva észrevette, hogy visszafelé mennek. Kérdezésére „az egyik török megmondta, hogy a nagyvezirhez viszik". Mind egyre többet beszélnek 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom