A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

BANNER János: Kovách János, a tarcali magyar-török szótáríró

224 BANNER JÁNOS tona, 1785-ben, 17 éves korában, a Nemes Herczeg Esterházy Miklós gyalogezredében. Arról nem ír, melyik iskolában .,haladt előre elég szépen a tudományokban". Ha csakugyan azonos Kováts Jánossal, akkor Sárospatakon, 1781. február 13-án Subscribált: sub Seniore Stephano Török. További pályafutását az iskola „sine fine" jelezvén, nem tudta figyelemmel kísérni, nyilvántartani. Így tehát, csak valószínűleg tekinthetjük azonosnak mert „tizenöt évesnél fiatalabbakat nemigen találunk az anyakönyvekben". (Az adatokért és megjegyzésekért Üjszászi Kálmán barátomnak tartozom köszönettel.) Hogy korához illően latinul tudott, azt viszontagságos fogoly élete leírásában említi, akkor, amikor arról ír, hogy emberséges török barátja felszólítására latin nyelvű levéllel akarta ezredét fogságba jutásáról és szomorú helyzetéről értesíteni. Törökül a maga szenvedései árán tanult meg. Nem úgy, mint az egykori erdélyi fejedelmek „török diákjai", akiket a portán tanítottak török nyelvre. (Bíró V., Erdély követei a portán. Cluj-Kolozsvár, 1921. 100.). A maga és társai érdekében tanulta a nyelvet, fogságba esése első hónapjától (1787, március) kezdve, már Belgrádban. Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy — mint írja — „rácul" is tudott. Bizonyára fogságba eséséig eltelt időben ragadt rá valami a Duna vidékén, a Zemplén megyében nem ritka szlovák nyelv feltételezhető ismeretében. Ennek is nagy hasznát vette, ha a nyelvet ismerő törökkel vagy éppen bosnyákkal vetette össze a sorsa. Német tudásának még nagyobb hasznát vette, mert már fogságba jutása első hónapjában, mint tolmács tehette magát hasznossá. A fogságba esésük napját nem jegyezte fel — bár elbeszéléséből arra lehetett következtetni, hogy március 7-én történt. Ettől számítjuk azt az időt, amikor a török nyelv ismeretének hiányát érezni kezdte. Hogy ekkor még semmit sem értett törökül, arról határozottan ír röviddel fogságba jutása után: „De nem csak az a két ember jött velem, aki fogott, hanem legalább húszan voltak a kíséretemben, akik folyton beszéltek hozzám. Mivel azonban nyelvüket nem értettem, sem feleletet nem adtam, sem akaratukat nem teljesítettem." Később, már a belgrádi borzalmas börtönből írja április 14-éről: „ ... az ajtó hirtelen nagy robajjal felnyílt, s a gyengén pislogó gyertyafénynél egy ragyogó ruhába öltözött török állott előttünk." ... „egyenesen felém tartott: Mikor előttem megállt, erős hangon beszélni kezdett a többiekhez. Én azonban, mivel akkor még törökül semmit sem tudtam, egy szót sem értettem beszédéből. ... A fényes öltözetű előttem ismeretlen szavakat kiáltott: Kaik bú! Társaim aztán megmagyarázták, hogy ez annyit jelent: Kelj fel!" Ez a két szó ragadt meg emlékezetében, a nyakán súlyosan sebesült, de azért nyakán, kezén és lábán megbilincslet katonának, nem szólva a már előbb hallott, de soha meg nem értett másik kettőről: Kardos pasa! Ezt nem értvén, azt hitte, hogy, mint egyik társát az ő szeme láttára, őt is nyomban lefejezik. Először egy elfogott magyar huszár kihallgatásánál tolmácsolt a belgrádi pasa előtt, német nyelven. Ekkor már annyit értett a pasa beszédéből, hogy a magyarokról beszél, sőt mosolyogva beszél.