A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 8. (1969)

IZSÉPI Edit: Diósgyőr mint végvár a vasvári békekötés utáni korszakban

200 IZSÉPI EDIT „kapitányi authoritásából parancsolja meg mindjárt a híreknek bevitelét, s ahonnan elmulattyák szokás szerint csak büntesse. Egyet-kettőt megbüntetvén a többi is tanul róla" [40]. A hódoltsági falvak népei, különösen a falusbirók, nehéz helyzetben voltak, mert a törökök is karóbahúzással, fejvétellel fenyegették őket, ha nem adnak hírt a magyar végváriak mozdulásáról, lesvetéséről. Sőt fenyegetésüket sokszor be is váltották [41]. A hajdú városok hadnagyai meg a többi végvár kapitányai azonban rögtön tudtul adták, ha valahol mozgolódott a török. ,,A váradi basa... a kóborló tol­vaj katonák kergetésére megyén. De mi szándékja azt csak Isten tudja ... Ke­gyelmedet is kérem jó vigy ázásban legyen. El nem mulatom hogy kegyelmedet ne tudósítsam — írta Tolvay György ónodi vicekapitány Pap Jánosnak. — Ke­gyelmed is, ahova illik, írja megh mindenfele" [42]. A törökök les vetéseiket még a rájákkal is titokban akarták tartani. Ám ha a magyar végváriak hajtották el az ő állataikat, vagy rájuk ütöttek, akkor „igen megharagudtak a pogányok és azt mondják, a békességet lehetetlen, hogy meg­tartják. Vagy (Diós)Győrt, vagy Ónodot, vagy Putnokot el akarják rontani" [43]. Állandó vigyázásban és készenlétben kellett tehát a diósgyőrieknek élniök a roskadozó várban. Állandóan résen lenni hópénz, mentére való posztó és meg­felelő felszerelés nélkül. „A katonának sokaknak lovuk nincsen, az nagy fizetet­lenség miatt lovat nem szerezhet(nek)" [44]. Szendrő, Putnok és Diósgyőr őrségé­ről jelentették 1673-ban, hogy leírhatatlan a nyomorúság köztük. E három vég­vár katonái nyolc év alatt összesen kéthavi zsoldot kaptak! [45] Nem csoda ezek után, ha végső nyomorúságukban ,,a falukra kimentek ké­regetni az ünnepi alkalmatossággal" [46]. Vitéz ember szemében pedig, kinek kard van az oldalán, ez a legmélyebb süllyidés. Miből éltek mégis, vagy miért nem szöktek meg, miért nem hódoltak be a törököknek? A katonák nagy része a futott jobbágyok közül került a végekre. Vagy a török, vagy a német, vagy az éhező végvári katonaság rekvirálta el min­denüket, vagy pedig az örökös jobbágyság sokféle terhétől akartak szabadulni. Milyen lehetett korábbi helyzetük, ha számukra ez a fizetetten, állandó élet­veszedelmet rejtegető szolgálat is bizonyos biztonságot jelentett* Hogy maguk és családjuk számára a téli élést megszerezzék a diósgyőri huszárok és hajdúk nya­ranta öt hétig aratni meg búzát nyomtatni kimentek a környékre. Ilyenkor a várkapura hat gyalogot állítottak s ezeknek öt hétig fél szapu [47] búzát adtak. Ezalatt Pap János főkapitány, mint fölöttesének bevallotta, „én magam az német vitézekkel őrzöm a várat." Csáky Ferenc válaszában ezt tudomásul vette, tehát ez már bevett szokás volt a végeken [48]. Máskor is került erre szó. „A katona­ság lovatlan, annyira, hogy hárman-négyen öszvefognak, úgy szántanak együtt". Pap János kénytelen volt egy pár karmazsin csizmát adni Kassára je­lentést vivő katonájának, akit ezzel elvont az aratástól. „Mert azt mondják, esz­tendeig való életétől (élésétől) fosztom meg, az kiben igaza is van, holott fizetés­iének szegények" [49]. Ám a szántással, aratással csupán kenyerüket keresték meg, (burgonyát és kukoricát akkor még nem termeltek), s a kenyérhez hús is kellett volna. Pénz nélkül pedig semmit se vehettek se a jobbágyoktól, se a vásárokon. Onnan sze­reztek tehát ahonnan tudtak. A magyarországi jobbágyok és földesuraik nagy

Next

/
Oldalképek
Tartalom