A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 7. (1968)

BERÁNNÉ NEMES Éva: A diósgyőri vasgyár megmentése 1944-ben

A DIÓSGYŐRI VASGYÁR MEGMENTÉSE 1944-BEN meg a vasgyár leállását és vonultassák ki a munkásokat egy utcai tüntetésre [62]. Még mielőtt azonban sikerült volna megegyezni az akció előkészítésére, megkezdődött a nyilas hatalomátvétel. Még aznap éjjel megindult a hajtóvadászat a munkásmozgalom vezetői, baloldaliak, szervezett munkások ellen, s akiket a lakásukon értek, elfogtak, és elhurcoltak [63]. Újabb súlyos csapást jelentett a mozgalomra, de akik már a harc útjára léptek, nem adták meg magukat. Akit nem értek el az ismertebb emberek közül, azonnal illegalitásba ment, de megőrizte a kapcsolatot azokkal, akik még bejártak a gyárba. A mozgalom továbbéléséről komoly jeladás: október 16-án, amikor a hengerde nagycsarnokában összehívott gyűlésen Kóródi nyilas vezető be akarta jelenteni a hatalomátvételt a gyár vezetői és katonai parancsnoka jelenlétében — a munkások egy rögtönzött Horthy melletti tüntetés ürügyén kifütyülték és nem engedték szóhoz jutni a nyilas szónokot [64]. Október 17-re pedig Fekete Sándor, Fancsalszky Kálmán, Barla Anna míniumf estékkel mázolták a gyár felé vezető úton a palánkokra, házfalakra, a „Halál Szálasira!", „Éljen a béke!" jelszavakat [65]. A Vörös Hadsereg csapatai közben újabb előretöréssel felsorakoztak a Tisza vonalán, előkészítették a 2. Ukrán Front és a 4. Ukrán Front együttes támadását Kassa, Munkács, illetve Debrecen, Szolnok irányába [66]. A Diósgyőri Vasgyárban ilyen körülmények között ült össze október 20-án Bézler ezredes vezetésével egy értekezlet, amelyen a gyár kitelepítésének módozatairól kellett határozni [67]. Számításba kellett venni a munkásság hangulatának alakulását — amely a szeptember 22-i béketüntetés alkalmával is megnyilvánult —, amely különösen érzékeny volt a gyár sorsa, jövője iránt. Az értekezleten rendelkezés született: október 21-én indulnak részben Budapestre, részben Győrbe, az anyavállalat ottani részlegeihez csatlakoznak, megmarad a magyar vezetés, sőt az addigi vezetés irányítása alatt fogják folytatni a munkát, annak mintájára, ahogyan egy üzemrészt már májusban Aszódra telepítettek. Az értekezlet után kellett volna megkezdődnie a gyár áttelepítésének — napok alatt —, minden lehető szállítóeszköz igénybevételével. Szemmel láthatóan folytak is az előkészületek, de valahol mindig megakadt a dolog. A kormányzat már júniusban rendeletet adott ki „A háborús akaratnak a bombázások ellenére való fenntartása tárgyában" [68]. Ilyen rendeletek kiadása nem állíthatta meg a kialakuló tiltakozás folyamatát, de mutatója annak, hogy „a háborús akarat" fenntartása egyre nehezebb, ezért rendeleti úton próbálták a maradványait biztosítani. 1944. októberében a Diósgyőri Vasgyárban azok, akiknek a háború esztelen továbbfolytatása érdekében biztosítaniok kellett az áttelepítést, egyre céltalanabbnak találták a rájuk bízott munkát. Akkor is, ha a katonai parancsnokság a szigorú hadiüzemi szabályok és eszközök birtokában ott állt a hátuk mögött, s alig hagyott időt arra, hogy elgondolkodjanak. Vajon mi célt találhattak a bombatámadások sújtotta Budapestre településben, vagy mennyivel tűnt biztonságosabbnak számukra Győr, mint az, ha maradnak, s lehetőleg marad a gyár is. Hihettek-e abban, ha Budapestre, vagy Győrbe települnek, nem kell onnan is továbbmenniök? Kinek kell a gyár, ha kiszakítják a borsodi medencéből? Nyilvánvaló, hogy itt már csak a német hadvezetőség érdeke