A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 6. (1966)

LEHOCZKY Alfréd: A miskolci építőmunkás szakcsoport létrejötte és harcának kezdetei

326 LEHOCZKY ALFRÉD sétát rendezett. [28] Május 10-én a Tetemvár-téren tartottak gyűlést, melyen a katonai javaslattal kapcsolatos álláspontokat, a Függetlenségi Párt akcióit és a gyülekezési jogot vitatták meg. [29] A miskolci munkásmozgalom új állomásához érkezett 1903. május 17-én. A szociáldemokrata párt kongresszusáról tartott beszámoló gyűlésen megalakították a „borsodvármegyei 'pártszervezetet". [30] A munkásosztály fontos fegyvert kapott ezzel Miskolcon is harca megvívásához. Bár a szociáldemokrata pártban már ekkor is jelentkeztek a reformizmus jelei, a kongresszuson elfogadott program többségében helyesen szabta meg a munkásosztály tennivalóit. Természetesen a munkásosztály harcában betöltött szerepét a későbbi idők dönthettek csak el. [31] A miskolci pártszervezet és a szakcsoportok rendszeresen megtartották gyűléseiket. E gyűléseknek a munkások nevelésében, a tömegek mozgósításában jelentős szerepe volt. Június 7-én az építőmunkás szakcsoport tartott nagysikerű gyűlést, melyen a központ kiküldötte (Gogolya) tartott beszámolót. A helyi felszólalók az erőteljesebb szervezkedésre szólították fel a résztvevőket. Június 28-án a szociáldemokrata párt tartott népgyűlést a Tetemvár-téren, ahol egyebek között a klerikalizmus támadásának veszélyeivel foglalkoztak. [32] Az építőmunkás szakcsoport július 26-án választotta meg vezetőségét. A szakegylet elnöke újra Jamrik Bertalan lett, alelnök pedig Vohzdrik János. [33] A szakcsoport ekkor már a Városház tér 16. szám alatt működött, ahová a Jókai utca 4. szám alól költözött. A kőművesek és ácsok harcát 1903 nyarán ugyancsak siker koronázta, s elfogadtatták a munkáltatókkal munkarendjüket. A munkarend pontjait részletesen nem ismerjük. A jelek szerint eltörölte a munkarend az akkordbért, mert érvényesítéséért júliusban két Debrecenből jött kőművessel szemben — kik akkord-munkát vállaltak és azt a szervezett munkások kérésére sem mondták fel — akciót indítottak. Átszervezett munkások hiába érveltek szaktársaiknál, hogy azok „ne rontsák el azt, amit oly nehezen sikerült kivívni." [34] Az építőmunkások követelései között az egész időszak alatt ott találjuk az akkord-munka megszüntetését. Az akkord-munkát a szakszervezés egyik fő akadályának tartották, mert a mesterek ezzel tudták legjobban megbontani a munkások egységét. Az építőiparban hosszú ideig a „parti-fürer rendszer" volt szokásban, amikor egy vezető tárgyalt és állapodott meg a vállalkozóval, míg a munkásokkal már ő egyezett meg. így a vállalkozó és a munkások közé egy „élősdi" ékelődött. A század elején általában a csoportrendszer volt már jellemző, amikor a vállalkozó minden munkással közvetlenül állapodott meg. A vállalkozók nagy népszerűsítéshez fogtak e rendszerrel kapcsolatban, s azt úgy igyekeztek beállítani, mintha a munkások érdekében történt lépés lett volna. A szervezett munkások agitációt folytattak e rendszer és általában az akkord-munka ellen, mert — mint az Építőmunkás írta — a munkások egy részét a „pénzimádás átka hatalmába ejtette s megrészegülve vakon rohannak a kitűnő csalétekkel felállított csapdába." A vállalkozók ugyanis egymás ellenében könnyűszerrel kijátszhattak a munkásokat, s lehetetlenné tették, hogy azok követeléseikért egységesen fellépjenek.