A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 6. (1966)

BANNER János: A bükki-kultúra névadója — Bella Lajos

14 BANNER JÁNOS azt fentebb már láttuk [51]. Egészítsük ki még azzal, hogy a lösz leletekre is ő irányította a figyelmet [52]. Hogy nem hiába, azt e téren végzett újabb kutatásaink mindegyre jobban igazolják. Hol vagyunk már a húsz évvel ezelőtt többször is hangoztatott gondolattól, amely úgy vélte, az utolsó barlangásatás után már nem lesz dolga a magyar őskőkor kutatóknak. Érdekelte a sokáig visszatérő hiátus kérdése is. Ezzel kapcsolatban hallatta, hogy Magyarország földje kiválóan hivatott arra, hogy a paleo- és neolithikum közti átmenet kérdését tisztázza [53]. Nem látott semmi kényszerítő okot arra, hogy a magdaleni kor lakossága kénytelen lett volna itthagyni ezt a földet, amelyen évezredek óta lakott. A korszak végén a klimatikus viszonyok kedvezőbbé váltak és bár a barlangi medve kiveszett, a mammut és a rén északra vándorolt, de annál inkább elszaporodtak a szarvasok és őzek falkái, meg a bölények csordái, a halak és vízimadarak sokaságáról nem is szólva. Élet volt bőven, az ember tehát itt továbbra is megmaradhatott, ezért kell hozzákezdeni a diluviális képződmények kutatásához. — Olyan program ez, amely máig sem vesztett semmit időszerűségéből. Az újkőkor nemcsak sok egyéb irányú közleményében, kritikáiban tűnik fel. Egyik-másik jelentésében szinte az egész őskor képe elénktárul egy-egy szűkebb területen. Hogy nemcsak a tárgy, de az azt készítő ember is érdekelte, kitűnik egyik rövid dolgozatából [54]. És mindez alig valamivel a századforduló után, mintegy előre mutatva a kutatás követelte utat, de visszamutatva néhány, a millenium táján megjelent munka szellemére is. Az aldunai leletekről írt dolgozata [55] ezeket az általánosan ismert idolokat a neolithikumba helyezte. Tudjuk, hogy a bronzkor későbbi szakaszába tartoznak. Messze vidék anyagához nyúlt ezzel a dolgozatával, éppen úgy, mint amikor a Trencsén megyei régészeti kutatásokról [56] számolt be. Nem az ő hibája volt, hogy ezt az idegenben végzendő munkát — minta ásatásként — a Főfelügyelőség rábízta. Bár kétségtelen, hogy a trencséni ásatásak avatatlanok helyett a legjobb kezekibe kerültek, de a Főfelügyelőség sokkal hasznosabb szolgálatot tett volna ősrégészetünk ügyének, ha Sopron-környéki kutatásait támogatta volna, amelyek sokkal többet jelentettek a tudomány számára. A Sopron-környéki kutatásoknak már 1888 óta híre volt, sőt Paur Iván [57] ásatásai révén — amelyekben Bella is részt vett — már előbb is ismerték. A Várhegyen (Purgstall) talált erődített őskori telep, mai napig is Közép-Európa egyik legnagyobb koravaskori emléke, amelyet a külföldi körök is figyelemmel kísértek. Köszönheti ezt annak, hogy Bella Lajosnak az Archeológiai Értesítőben megjelent közléseit O. Müller a MAG-ban nem csak több ízben ismertette, de maga vagy Bellával közösen is írt róla [58], Bella pedig a bécsi Wissenschaftliches Club ülésein is beszámolt. A munka, amelyet később Márton Lajos vele együtt folytatott [59], a halomsírok feltárásával jelentős, s megfigyelésében, anyagkezelésében múzeumi szempontból is pontos és kifogástalan volt. Ezt akkor tudtuk meg igazán, amikor az alakos urnák [60] ismertetése során, a leltári napló megbízható adatait is feldolgozták. Hogy kora vaskori kultúránkban mit jelentett az itt előkerült, túlzás nélkül művészinek mondható leletanyag azt mindennél jobban mutatja az, hogy