A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 5. (1965)

TAKÁCS Béla: A sárospataki kőedénygyártás

A SÁROSPATAKI KÖEDÉNYOYÁRTÁS Az agyagipar történetében Sárospatak neve elsősorban a fazekasmesterség révén vált ismeretessé. A kerámiának ez az ága Sárospatakon már a XVI. században virágzott, 1572-ben céhbe tömörültek a pataki fazekasok, sőt egykorú adatok szerint a mesterek ebben az időben kályhagyártással is foglalkozlak.

1 Kőedénygyártásról azonban mindeddig nem találtunk hitelesnek mondható forrásokat, sem pedig olyan tárgyat, melynek alapján eldönthető lenne a XIX. századi pataki kőedénygyártás kérdése. Ez azért vitás, mert Majláth Béla az Archaeológiai Közleményekben a magyarországi kerámiaműhelyek jegyei ismertetése során a sárospataki kőedénygyár jegyét is közölte. Majláth a pataki kőedénygyár működésére vonatkozó adatát egyetlen tárgyra alapozta, melynek jegye összefont S. P. hetükből áll.

2 Nyilván erre a közlésre hivatkozik Wartha Vince az Iparművészet Könyve II. kötetében, ahol a különböző kerámiaműhelyek közé Sárospatakot is besorolja, ezzel a megjegyzéssel; „Tudjuk, hogy hasonló gyár (mint t. i. Bakonybél, Apátfalva, Rozsnyó, Murány, Hollóháza, Telkibánya) Sárospatakon is létezett, de termékeiből eddig mitsem ismerek".

3 A pataki kőedény gyárra vonatkozólag még egy adatot találunk, mely a Harsányi István által írt Sárospataki Kalauzban szerepel, azonban ő is Majláthot idézi, bár megjegyzi, hogy a pataki gyár termékeiből br. Nyáry Albert gyűjteményében látható egy-két darab.

4 Véleményünk szerint Majláth egyetlen adata, melyet többen felhasználtak, de kibővíteni nem tudtak, nagyon kevés bizonyíték arra, hogy Sárospatakon a XIX. század folyamán vagy még előbb, kerámiagyár működött volna. Ezt a véleményünket az a tény is megerősíti, hogy a sárospataki kaolinbányák feltárása csak az 1900-as évek elején indult meg fokozottabb erővel. Bár a régi pataki fazekasok a készítményeik festéséhez szükséges kaolint, az ún. „fehér földet" a környező hegyekből bányászták, azonban a termelés csekély volta, az inkább csak gödröknek nevezhető bányák akkori hozama oly minimális volt, hogy ezekre kőedénygyárat létesíteni nem lehetett. Feltételezhető, ha a pataki kaolintermelés a XIX. század folyamán olyan nagyméretű lett volna, akkor az 1825-ben alapított első magyar porcelángyár tulajdonosa, a Sárospatakon lakó herceg Bretzenheim Ferdinánd okvetlenül felhasználta volna, ha csak részben is annak anyagát a híres regéci porcelán készítéséhez. Amint említettük, a pataki kaolinbányák iránti érdeklődés, mondhatnánk „kaolinláz", az 1900-as évek elején indult meg. Hamarosan részvénytársaságok, magánosok kerültek a bányák birtokába, melyek között ott találjuk a pécsi Zsolnai gyárat is. Pécsen kívül az ország más részeire vagontételben szállították a pataki kaolint. Budapest, Zirc, Hódmezővásárhely, Nyíregyháza, Városlőd keménycserépés porcelángyárai az itteni kaolint használták. Patak közönsége némi rosszallással vette tudomásul a nyersanyag elszállítását és minden lokálpatriotizmus nélkül