A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 5. (1965)

KATONA Imre: A sárospataki Rákóczi-vár ismeretlen XVII. századi ábrázolása az Iparművészeti Múzeum habán gyömbértartóján

328 KATONA IMRE találhatók. Ilyen, elsősorban a tulajdonos neve, vagy nevének kezdőbetűi, címere és a készítés évszáma. Ezek lehetnek külön-külön, vagy együttesen is a habán kerámiákon. Ritkább esetben azonban találhatók olyan jellegű, a megrendelőre utaló ábrázolások is, melyek az ábrázolás egyénesítése és sajátossága miatt csak halványabb és kevésbé közérthető módon utalnak a megrendelőre, illetőleg arra, akinek készült. Az említett 1641-es Esterházy-féle kupára is

17 ugyanúgy a tulajdonos várát rajzolták, mint a gyömbértartóra. Az évszám, az 1641, a soproni jezsuiták újkeresztények elleni fellépésével esik egybe, amiből arra következtethetünk, hogy az Esterházy-birtokokon élő és a támadások ellen a földesúr segítségét, illetve támogatását igénylő anabaptisták ajándékozási célból küldték Fraknó örökös grófjának, Esterházy Miklós nádornak. Feltehetően a szóbanforgó edény esetében sem a közvetlen megrendelés ténye forog fenn, hanem talán hasonló indítékú ajándékozásé, mint a fraknói kupa esetében. Annyi bizonyos, hogy az 1660-as évek után válságos időszak következik a sárospataki új keresztény kollektíva életében is. Az itt letelepedett jezsuiták ugyanúgy az eretneknek számító anabaptisták ellen intézik legfőképpen támadásaikat, mint a győri és a soproni jezsuiták. A palack technológiai vizsgálata megerősíti ezt a feltételezést, hiszen a rajta erőteljesen érvényesülő, sajátos oxid-színek még semmiféle technológiai fogyatékosságra nem utalnak. Ugyanis tudott, hogy az újkeresztény kollektívák felbomlása után a habán fajansz készítésmódjában is többrendbeli változás következik be. A földesúri kötelékben élő és dolgozó újkeresztények edénykészítéshez szükséges nyersanyagait, elsősorban a festéshez nélkülözhetetlen oxidokat, a földesúr szerezte be kiterjedt kapcsolatai révén. A kollektívák felbomlása után ez a lehetőség megszűnik, az oxidokat egyénileg kellett beszerezniök. Ismeretes, hogy a réz, antimon, kobalt és mangánoxid közül nem mindegyik fordul elő Magyarország különböző részein. Erdélyben és egyáltalán a történeti Magyarország keleti és délkeleti részein a kobalt az egyik legkönnyebben beszerezhető oxid-féleség, míg Nyugat-Magyarországon a Kőszeg-Rohonci hegység kobalt tartalma annyira elenyésző, hogy az itt dolgozó újkeresztény fazekasoknak mindig gondot okozott a beszerzés. Az ország északi megyéiben — a bányavárosok környékén — különösen az antimon, de főleg a réz az egyik leggyakrabban előforduló fémféleség. Ezért míg az ország északi részeiben tevékenykedő — nyersanyagaikat egyénileg beszerző — újkeresztényeknek ez a legkézenfekvőbb, addig az ország nyugati és keleti részein a mangán, illetve a kobalt a leggyakoribb alapanyaguk. Ez gyakorlatilag és az edénykészítés vonatkozásában azt jelenti, hogy míg északon a habán edények színezésében az antimon és a rézoxid színei, a sárga és a zöld a leggyakoribbak, Nyugat-Magyarországon a mangán, Kelet-Magyarországon pedig a kékre színező kobalt. Az elmondottak különösen az újkeresztények XIII. századi edénykészítési gyakorlatában válnak egyre inkább jellemzővé, a XVII. század második felében — a kollektívák működésének idejében — e sajátosságok még nem bontakoznak ki kellőképpen. Az Iparművészeti Múzeum szóbanforgó sárospataki palackján e későbbi, lokális sajátosságok még nincsenek jelen. A palack színeit a XVII. századi újkeresztény fajanszok színeinek harmóniája jellemzi, sőt, még az elnépiesedésre leginkább és legtöbbször utaló mázelszíneződési nyomokkal sem találkozhatunk. Ugyanis az újkeresztény közösségek szétszóródásakor változás következik be készítményeik piaci lehetőségeinek tekintetében is. Ettől kezdődően már nem a földesúr készítményeik megrendelője, hanem a piaci viszonyok alakulásának komponensei alakítják művességüket. Az egyéni termelés helyett a tömeg, illetve a széria-termelés válik jellemzővé tevékenységükre. Az elmondottak, de különösen az oxid lehetőségek kedvezőtlen be-