A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 4. (1964)

ZSADÁNYI Guidó: A felvidéki vándorkiállítások története

184 ZSADÁNYI GUIDŐ nak anyagával együtt. Az utóbbi időben egyes kisebb részletek publikálására is sor került.

7 Nem hagyható figyelmen kívül e kérdés vizsgálatával kapcsolatban az a tény sem, hogy Miskolc város, illetve Borsod-Abaúj-Zemplén megye képzőművészetének története sem került eddig feldolgozásra, tudomásunk szerint csupán Bartus Ödön festőművész tett erre kísérletet, de ő is csupán a miskolci művészettel foglalkozott.

8 Úgy véljük, hogy ez a tanulmány is hasznos adatokat szolgáltathat e nagy és lassan már nélkülözhetetlenné váló munka megírásához. A kor, melyben a vándorkiállítás megvalósult a XX. század művészeti életének legizgalmasabb és a további fejlődésére döntően kiható időszaka volt. Külföldön Picasso ekkor szakít az európai festészet évezredes természetszemléletével (az „Avignoni kisasszonyok" 1906-ban készült) itthon pedig ekkor jelenik meg Ady „Új versek" című kötete, Bartók Béla pedig ekkor kezdi meg világszerte elismert művei alapjait képező népdalgyűjtést. A képzőművészeti életben jelentős mérföldkő a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) megalakulása is (1907), mely festészetünk további egészséges fejlődése számára biztosította a lehetőséget. A MIÉNK Szinyei Mer se Pál vezetésével egyesítette mindazokat a művészeket, kik az akademizmust és a Műcsarnokban uralkodó szellemet nem tudták elfogadni. Természetesen távol áll tőlünk, hogy ezeket az említett kivételes jelentőségű és jelentkezésük időpontjában fel sem mérhető horderejű eseményeket közvetlen kapcsolatba hozzuk a vándorkiállítással, vagy Balogh Bertalan személyével. Kétségtelen azonban, hogy a századforduló és az első világháború közötti időszakban a társadalmi és kulturális élet minden területén megjelennek a gyökeres változást szorgalmazó írók, tudósok és művészek.

9 A változás propagálói túlnyomó többségükben nem voltak forradalmárok, sokszor még polgári radikálisok sem, de abban megegyeztek, hogy újat, korszerűt és a magyarországi fejlődés számára kedvezőbb lehetőségeket kívántak biztosítani. Balogh Bertalant is ezek közé tartozónak érezzük. Külön érdeméül kell említenünk, hogy a felvetett probléma elméleti kifejtésével nem elégedett meg, hanem életrevalóságának bebizonyítását is vállalata. Tettével a kulturális élet fejlesztését, a fővárosra korlátozott, színvonalas képzőművészeti kiállítások anyagának vidéken történő bemutatását, tehát a haladást kívánta szolgálni. Budapesten összpontosult a századforduló körül minden művészeti esemény. Egy két város megkísérelte, hogy saját erejéből teremtsen képzőművészeti életet. így a nagy képzőművészeti múlttal és Bécs közelsége miatt jelentős helyzeti előnyökkel rendelkező Pozsonyban 1885-től működött a Képzőművészeti Egyesület. A századforduló után pedig Szegeden, Szolnokon, Aradon és Debrecenben alakult Műpártoló Egyesület. Azokban a városokban pedig, ahol az előfeltételek nem voltak meg egy külön Műpártoló Egyesület létrehozásához, a különféle közművelődési egyesületek foglalkoztak — többek között — a képzőművészet ügyével is. Ezek a szervezetek azonban meglehetősen elszigetelődve és magukra hagyva végezték úttörő munkájukat. Hiányzott az a szerv, mely a helyi szempontok felett állva, összefoghatta volna ezeket a jószándékú, de nagy részt a helyi művészet pártolásában megrekedt törekvéseket. A nagyobb városokban ekkor már léteztek a múzeumok is. Jelentősebb képtára azonban egyiknek sem volt, s képeik csaknem kizárólag portrék, valamint történelmi jeleneteket ábrázoló festmények voltak. A modern művészet alkotásai csaknem teljesen hiányoztak és általában a művészeti ízlés fejlesztésére nem voltak alkalmasak. Legnagyobb múltú kiállítási intézményünk az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat (rövid nevén Műcsarnok) rendezett ugyan néhány sikeres vidéki kiállí-