A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 3. (1963)

BANNER János: Herman Ottó helye a magyar őskőkorkutatás történetében

Herman OTTÓ HELYE A MAGYAR ŐSKÖKORKUTATÁS TÖRTÉNETÉBEN Amikor a természettudományok művelői Herman Ottó emlékére ünnepi ülést tartanak, az emlékezésből és az ünneplésből a magyar régészet is kéri a maga részét. Kéri azért, mert a magyar őskőkorkutatás tudományos alapjairól csak azóta beszélhetünk, amikor Miskolc környékének 1906-ban végrehajtott geológiai felvétele, ha nem is tette kétségtelenné a Herman Ottó által 1893-ban bemutatott leletek eredeti diluviális rétegből előkerülését, de megindította azokat a tudományos igényeket kielégítő kutatásokat, amelyeknek eredményeként — az addig el nem ismert leleteket is figyelembe véve — beigazolódott, hogy az emberi élet Magyarországon is a negyedkorban kezdődött. Öskőkorral foglalkozó irodalmunk kezdetei azonban jóval korábbi időre nyúlnak vissza és kutatásunk megindulása elválaszthatatlan a természettudományok művelőinek kitartó munkásságától. Ha a két esztendővel több, mint 100 évet értékelni akarjuk, jobbára olyan neveket kell említenünk, amelyeknek viselői elsősorban természetvizsgálók voltak, s akiknek fellépése egy-egy új korszak megindítását jelenti. Nem beszélve Kiss Ferencnek — pesti egyetemünk egykori tanárának — 1838-ban, a palaeolith kérdést nálunk először felvető, tapogatózó értekezéséről, még senki sem gondolt arra, hogy a diluviális ember emlékei valaha is elő fognak kerülni Magyarországon, amikor a külföldi szakirodalom visszhangjaként Szabó József — Litré munkáját ismertetve — cikket írt a Budapesti Szemlében, megtartva az eredeti közlemény címét: „Éltek-e emberek a mostanit megelőző geológiai korszakban?" címen. A kérdés lényegére ismételten is visszatért. Egyebek között a Math. és Ttud. Közleményekben a negyedkori kőszerszámokkal foglalkozott és kisebb cikkekben is igyekezett megvilágítani a külföldön akkor már mindegyre gyakrabban jelentkező hiteles emlékanyag problémáit. Alig jelentettek ezek a közlemények egyebet, mint felfigyelést a külföldön már addig is jelentős eredményekre. A kovaszerszámokkal foglalkozó cikkében, az erről 1863. június 22-én elhangzott előadásában, nyoma sincs a kételkedésnek, sőt határozottan kijelölte a magyar feladatot: a barlangok, a lösz és a trachyttartalmú kavicsok átvizsgálásában. A cikk megjelenése idején a bécsi geológiai társaság már ismerte a Vágvölgyi Moravány — azóta, napjainkig is oly sokszor említett — őskőkori leleteit. Ezekről azonban Szabó József még nem tudhatott. Nem tudott — két évvel később — Rómer Flóris sem. Műrégészeti Kalauzában ezt írta: „Egy példát se tudok hazánkban, hogy valahol ilyenféle eszközt találtak volna."