A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 3. (1963)

BÓNA István: Tiszakeszi későbronzkori leletek

24 BON A ISTVÁN egyeki és felsőszőcsi lakossággal. Az ország északi és keleti felében egységes, rendkívül termelékeny, mennyiségre dolgozó fémművesség alakul ki. Széleskörű elterjedésük alapján nyilván ez a tiszakeszi, s a vele rokon tőrök kialakulásának és készülésének kora. A berkeszi- látóképi, tamásfalvi és pilinyi leletegyüttesek a Késő Bk. 3-ból (Reinecke B. D.) és a H. A. első feléből álló újonnan körülhatárolt

51 nagy átmeneti korszakba tartoznak. Ez a korszak egészében az északi (Montelius) III. periódusnak felel meg. A hajdúböszörményi és hajdúhadházi kardleletek a bennük többségben előforduló külön felerősített korongos és csészés markolatú vesétekkel díszített kardok alapján már a valódi H. A. elején (Mont. IV. eleje) kerültek földbe. Bennük típusunk a legkorábbi, továbbélő hagyománynak tekinthető. A zsujtai és podheringi H. A. második felébe tartozó leletekben pedig csupán reminiscentiának. A fentiekből arra lehetne következtetni, hogy a tiszakeszi típusú tőröket a hajdúsámsoni—zajtai kardok egyenes helyi továbbfejlődésének tekintjük. Továbbá arra, hogy e lokális típus széleskörű elterjedését és változatainak kialakulását a későbronzkori átmeneti korszak nagy területeket átfogó hatalmi átalakulásával magyarázzuk. Valójában egyáltalában nem így van. A helyi kardművesség fejlődésének érzékeltetésével csoportunknak csupán néhány kétségtelen helyi, illetve közép-európai elemének (markolatzáró csúcsos korong, csészés markolat) származására akartam rávilágítani. Egyéb helyi elem ugyanis nincs tőreinken. Alakjuk első pillantásra más. Pengéjük egyenes, egyenletesen keskenyedő, felső felében a legszélesebb, legfeljebb a középső harmadában. A pengét kettéosztó bordájuk sokkal határozottabb. A markolatok túlnyomó része egészen más. Az egész fegyver mindig egy darabból öntött, ami a helyi tőröknél csupán kivétel, avagy éppen csoportunk hatása. Felületük általában sima, nincs mintákkal borítva stb. Az a néphullám, amely a Kárpátmedence keleti felének művelődését egységesítette, kelet felől érkezett hozzánk. Nem lehet tehát meglepő, hogy tőreink alaptípusai, legfontosabb szerkezeti és díszítő elemei, szintén keleti eredetűek. Olyan elemek ezek, amelyek korábban a Kárpátmedencében ismeretlenek voltak. Ezeket a keleti sajátságokat a következő ismérvekben jelölhetjük meg: 1. a keleti — steppei — fegyverek mindig rövid, szúrásra alkalmas tőrök, 2. markolatuk és pengéjük egy tagból van öntve, 3. pengéjüket túlnyomórészt élesen kiemelkedő borda osztja kétfelé,

52 4. a pengéhez a markolat gyakran félköríves bordával

53 csatlakozik, 5. a penge bordája a markolattal gyakran Y vagy háromszög alakban

54 találkozik, 6. a markolat sokszor félgömb vagy lapos gomb alakú

55 taggal záródik, 7. a tömör markolatot középen lyuk töri át.

56 A lyukba szíjat fűztek, s a tőrt ezzel csuklójukra erősítve viselték (több évezreden át megfigyelhető keleti sajátság!), 8. a nyélnyújtványt erőteljes bordák határolják, és hosszú rések törik át,

57 9. a markolatot több esetben dudorokkal vagy gyűrűkkel díszítik.

58 Ha a fenti keleti alapelemek eredete után kutatunk — még ha futólagosan is, mint itt — megállapítható, hogy a Kárpátoktól a Kaukázusig, onnét BelsőÁzsiáig húzódó steppék fémművességében, s csakis ott, kivétel nélkül megtalálhatók. Igaz. hogy ezek a kelet-európai tőrök alakjukban, sokszor részleteikben és kivitelükben is többnyire elő-ázsiai mintákat utánoznak, korszakunkban —