A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 3. (1963)

NAGY Dezső: Az izsófalvi „őrdöngős bányász” (Adatok a folklorizáció kérdéséhez

138 NAGY DEZSŐ akasztottam ... Némelyikük talán fantázia szülötte, némelyike meg nem... A legtöbbet csakugyan el is meséltem, mielőtt leírtam. Olykor háromszor, négyszer is. És a mese közben egyre változott, alakult. Ez jót tesz a mesének... Az ember megérzi, melyik az a rész ... amit szívesen hallgatnak és azután e szerint alakítjuk át... A nagy baj, hogy egyszer mégis le kell írni... mert akkor a mese meghal." 6 Természetesen attól, hogy ezeket a népi ihletű történeteket leírják, korántsem „halnak meg", hanem élnek, fejlődnek, alakulnak tovább — megfelelő adott közösségben. Ezt bizonyítja mindmáig a folklór irodalom. A fent elmondottak és idézettek vonatkoznak az „Ördöngös bányász" történeteire is, s az alább elmondandó történetek kiváló példái a jelenkori mondaalakulásnak. Néhány esetben születése pillanatában sikerült megragadnom egyegy új változatot. Természetesen minden történetnek reális központi magja van, ami racionálisan és logikusan is magyarázható: ezeket a racionális történeteket mondta el nekem az „ördöngös bányász".

7 „Ez a reális központi rész aztán ki van színezve, meg van, de nem helyesen, magyarázva. Olyan eseménysort, mozzanatokat kapcsolnak hozzá, amelyek a képzelet szüleményei. E kigondolt elemek érdekes, nem várt magyarázatul szolgálnak, a naiv lelkeket megfogják, s előttük az egész elbeszélt történetet a valóság színébe öltöztetik."

8 Ezeket a kiszínezett történeteket mondták el nekem az „ördöngös bányászról" az adatközlők.

9 Történetek az „ördöngös bányászról". A dolgos kecskebak Barnóczky (az ördöngös bányász) így adja elő a történetet: Egyszerű tréfákat csináltam a többiekkel. A munkahelyemen keresztbe raktam a lapátokat. Volt vékony drótom, ezt rákötöttem, s kint leültem a járatban, a drót másik végét kezembe fogtam: — Ekkorra persze már sok szenet elomlasztottak. — Jön az aknász: — Mennyi lesz a munka? — Majd megmondják ott benn! Mert ott dolgoznak akkor is, ha én nem vagyak bent, — válaszoltam, és megrángattam a drótot. — Hát ez borzasztó — így az aknász és elszaladt. Jöttek mások is és csodálkoztak, hogy hallják a zörgést, nem látnak ott senkit, és a húsz csille is megvolt. Ehhez a történethez tartozik, hogy ha láttam a cimborám lassú munkáját, az nem tetszett nekem, azon gondolkoztam, hogyan szabadulhatnék meg tőle s egyben egy másik, jobb, dolgos cimborához jussak. Ez már úgyis félt tőlem, mert hallotta híremet. Mire felment a csillével és visszajött, én már akkorra beácsoltam. Értettem a módját. Azt mondja a cimbora a többieknek: — Mire leértem, Barnóczky beácsolt. — Hát igen, mert ördöge van neki — mondták azok. A következőt eszeltem ki megtréfálására. Volt egy vörös szvetterem, azt rákötöttem egy előre elkészített keresztfára és vad kiáltást hallatva, bedugtam a munkahelyre. Ügy megijedt, hogy kiszaladt a bányából, s azt panaszolta az aknásznak, hogy ő többet nem dolgozik velem, mert rászabadítottam az ördögöt kecskebak képiben. így üldöztem el a rossz cimborákat. Az aknász nem szólt, nem akart velem kikezdeni. Sokan szerették volna tudni, hogy hogy csinálom, de a trükkjeimet mindmáig nem árultam el."