A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 3. (1963)

LAJOS Árpád: Díszes fafaragás a Hór völgyén

DÍSZES FAFARAGÁS A HÖR VÖLGYÉN 123 berakásával emelték a guzsalytalp ékességét. A guzsalytalp korongjába fúrták a szár befogadására való lyukat. A figurális díszítés után piros és többnyire sötétkék krétafestékkel festették ki a talpat. Hogyan készült a talpba a guzsalyszár? Kb. 70—75 cm hosszúságú kecskerágóbotot vágtak ki. Ezt először a héjától kellett megszabadítani. A lehántás igen óvatos munka volt. Előbb meg kell pállítani, vagyis: fülleszteni. A pállítás (füllesztés) úgy történt, hogy egy-két napra meleg kemencébe került a kivágott kecskerágó. A botfa bele mézgát eresztett, a haja szíjjassá vált, elszíjjasodott. „Olljan lett, akar a nadrágszíj]." Most már egy kis bevágás után könnyen lehúzhatóvá vált. Megvolt a szép, egyenes, sima, guzsalyszárnak való. A guzsalytalpba erősítés céljára a szár vastagabbik végét csaposra faragták, úgy, hogy a talp közepébe fúrt lyukba beillett. Vékonyabbik végét 5—6 cm hosszú köldökformára faragták, hogy erre a végre húzzák majd rá a guzsalyfejet. A szárra az ornamentikát motoszkakéssel vagy bicskával leheletszerűen vésték rá a szár állandó forgatásával (12. kép). A figurák határvonalait feketére színezték. Ez a színezés (rögzítés) egészen eredeti technikával történt. Elővettek egy zsíros fekete kalapot, s ezzel addig dörzsölgették végig a guzsalyszárat, míg a kalap piszka a bevésett vonalakba bele nem töltődött. A dörzsölgetés után a bevésett vonalak fekete színben tűntek elő. Ezután következett a figurák térbeli részeinek kiszínezése. A hangsúlyozott részeket választóvízbe mártott vékony fadarabokkal megkenegették, vagyis: maratták. A megmaratott guzsalyszárat parázs fölött forgatva addig melegítgették, míg a figurák sötétbarna színben elő nem ütköztek. Kész volt a guzsalyszár. A guzsalyfej a kiegyelt és vonószéken bizonytalan körvonalú, kb. 75—80 cm hosszú, botformára kinagyolt juhar-jávor esztergályozásával és még külön kézi véséssel készült el. A guzsalyfejnek való kinagyolt fát az esztergapadon a darálóvéső két kézzel való hozzávetésével először is ledarálták: a legtöbb felesleges farésztől megszabadították, hosszan, fokozatosan elvékonyították, de már nagyjából a guzsalyfej cifra szakaszait is: gombokat, hurkákat, csévéket kiesztergálták. A darálóvéső hosszú „forgácsokat szelt" az alakuló guzsalyfejről. Igen óvatosan, érzéssel kellett vezetni a vésőt a forgásba hozott faanyaghoz, különben a guzsalyfa „elrúgta" a vésőt, kidobta az ember kezéből. A darálás után következett a simítás az egyenes élű simítókéssel (vésővel). Simítással alakultak ki a gyűrűk, nyertek finomabb formát a gombozások, s ugyancsak a simítóvéső alatt formálódott ki a guzsalyfej vége, ún. bunkója a tornyocskával. Ez a fej legszebb része, átmenetileg szinte a törékenységig levékonyuló gyűrűk szakasza után hirtelen elővastagodó csésze és hosszúkás gomb alak, vége felé szelíden elhomorítva, s a vékony nyakú kis tornyocskával lezárva. A simítóvéső már nem támadta úgy a fát, mint a daráló, csak apró „szilánkokat szelt" róla. Mind a darálót, mind a simítót ügyes csuklómozdulattal kormányozta az esztergályozó hol lapjával, hol élével, hogy mindig a megfelelő szög alatt ártson a fának (14. kép). Az esztergályozás után következett a gombozások és a bunkó kihasogatása szabadkézben, vésővel. A gombozásokhoz elég volt a kis félholdvéső, a bunkóhoz ezenkívül kellett a vonalvágó is. A hasogatások függőlegesen felfelé lökő mozdulattal történtek. A guzsalyfej végén a vonalvágó és a kis félholdvéső együttes munkája nyomán a bunkó tulipánttá fakadt szét. Ezek után a guzsaly-