A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 3. (1963)

LAJOS Árpád: Díszes fafaragás a Hór völgyén

108 LAJOS ÁRPAD A házi faipar anyagának megszerzése Sokféle vadontermő és gyümölcsfa kínálgatta anyagát. Elsősorban a Bükk közeli rengetegének dús faállománya érdekelte a cserépi mestereket. Ügy szerezték be a fát, hogy írásban engedélyt kértek az erdőhivataltól 1—1 köbméter fa kivágására. Az engedély megszerzése után kivágták a faanyagot, kifizették, s hazaszállították. A fa megválogatásához kitűnően értettek, s értenek. Jól ismerik az egyes fafajták tulajdonságait, ezeket helyesen használják fel, ismerik az egészséges fát, de ismerik ennek betegségeit is, s vigyáznak arra, hogy hibátlan fából dolgozzanak. Találóan jellemzik, hogy melyik fa milyen. Legszívesebben a juhar-jávorfát használták. „Letjobb a juharjábor! Könnyű is, kemény is. Jaó szívós fa. Szeép sima. Nem goncsos. Nincs rajta gincs-göncs. Ha meg jaól kiszárad, oljan, akar a csont. Akar a gyöngyház. Hát meég a szálai! szeép fodrosak, habosak! Letmértékben ezt a fát használtuk. A bikkfa is jaól cifrázható. Csak az a baja, hogy nehéz. Járomnak nem jaó. Nagyon töri a jaószág nyakát. A körtvefa kitűnő. Csak kevés van belőüle. A szilfa, az mán szálkás, ha faragjuk meg csiszoljuk, sokat kell vizelni (vizezni). Igen szeép a kecskerágó! Gyönyörű egenyes, veékony, guzsalyszárnak való. Nem törik. Meégmeg olljan szeép sárga, akar az arany. A diófa igen csinos, barna, csak van baja elég. Könnyen törik, meg sok a parazsa. Igen, a haja alatt mingyár olljan ritkás, olljan parazsas, könnyen lesomzik róla a cifrázás, vagyis könnyen leperdül róla a virág. A kőürisfa könnyű, tömör, szívesen dolgozzuk fel. A hársfa meg a nyárfa után a letkönnyebb. A hársfa viszont könnyen kopik és törik is. A gyurtyánfát (gyertyánfa) nem nagyon .szeressük. Nehéz faragni, meégmeg könnyen reped. A tőügyfa nem jaó. Reped. Inkább oszlopnak vagy esztergájnak való. Egyszóval no! A juharjábort egy se múlja felül." Általában azt a fát szerették, amelyiknek kevés a parazsa. Minden fa a haja alatt parazsas; a ritkás részt el szokták távolítani. A kivágott fatörzs (rönk, teke) legbelseje, legközepe, a „veőgyi" (völgye) megint nem jó. Igen ritkás, nem érdemes faragni. Ezt is lefaragták, eldobták. Megmunkálásra alkalmas a fa dereka (középső állománya). Hamar meghibázott a fa, ha nedvesen kivágták, s a vadvíz nem csurgott Le tökéletesen a rönkről. Ha sokáig vizesen hagyták a kivágott fát, bozát kapott, „mebbozásodott", vagyis a bele törékeny lett, „akar a korpa". A boza a fa belének elkorpásodása. Szabad szemmel is észrevehető elváltozás. A bozás rész sötétebb színű az egészségesnél, és éles vonalban válik el tőle. Vigyázni kellett tehát, hogy a kivágott fa egyenletesen száradjon. A fa gondos szárításával és idejében való hazaszállítással, feltámasztgatásával igyekeztek megelőzni a bozásodást. A megmunkálás m,enetéről általában „Mindig olljan szerszámmal fordul az ember a fának, amilyennel ártani tud neki" — mondják a cserépiek. Ezt úgy értjük, hogy sokféle technikája van a kidolgozásnak. Még ma is, amikor a cifrázás a legtöbb fatárgyról elmarad, először kiegyelik, majd megnagyolják (durvázzák) a fát, s azután alakítják. Még abban az