Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

A legelő építményei A bodrogközi legelőkön a falvak és az uradalmi cselédek csordái számára semmiféle építményt nem emeltek. Mesterséges helyek csupán a gulyák számára szolgáltak. Mind a csordák, mind a gulyák pihenőhelyét úgy igyekeztek megválasztani, hogy a terep adottságait kihasználva védelmet találjanak a nyájnak.

108 Különféle gulyáknak minden legelőn két pihenőhelye volt. Egyik a szállás, gulyaszállás,

109 újabban tanya, gulyatanya volt, ahol az állatok szabad vackon, vagy pedig valamilyen építmény zártságában töltötték az éjszakát. A déli pihenőhely — neve déllő — néha az éjszakai szálláshoz-tanyához közel, máskor pedig a legelő távoli pontján lévő kút mellett volt.

110 Ezt a gyakorlatot lényegében a legeltetés rendje alakította ki, s ennek megváltozása, ill. módosulása idézte elő az utóbbi száz évben a szisztéma egyszerűsödését. A legelők területének fokozatos visszaszorulása révén ugyanis olyan kis legelőtagok jöttek létre, hogy szükségtelenné vált a kettős pihenőhely. 1970-ben még Tiszakarádon, Zalkodon és Zemplénagárdon is lelt a gyűjtő szabad szálláson, szabad vackon háló egy-egy gulyát. A szállás helyét — éppúgy, mint a hajdani pásztorok — úgy igyekeztek megválasztani, hogy a domináns északi szél elől a ligetes legelőn egy-egy kiserdő, fasor szélárnyékába kerüljenek. Laposabb terep szállásként való megválasztása ellen a legelők túl magas talajvízszintje szólt. így partosabb területre, gorcra telepedtek. Szegedi András bodrogközi pásztor 1923-ban a lukaiak gulyása volt. Ekkor, mondt a a pásztor, a „hodályuk olyan csávás helyen vót, hogy a legyengült állatokat mind szekerén szállították haza. Azt mondtam a gazdáknak: evvel a jószággal ki kell szállni valahova szabad vacokra. (Elég keskeny vót a legelőnk ahhoz, hogy szabad vackon ájjon.) Ők nem bánják, mondták, de nagyon vigyázzak, hogy kár ne legyen. Kérdik: hova fogol kiszállni? Mondom nékik: keresztül vágja a legelőmet egy tó, kiszállok mellé a gorcra." S attól kezdve az egészséges szálláson fejlődtek a gulyabeli marhák.

111 Sárospatak bodrogközi területéről, Révleányvárról és Zemplénagárdról olyan adatunk is van, hogy egy-egy terebélyes fa köré gyűlt a nyáj szállásra, s „csak a tőgyfa vót a gulya hodálya".

112 Erdőben, mint pl. 1918-ban a Windischgrätz hercegek egyik gulyájának a pataki határ „Papok erdejé"-ben, olyan helyen jelölte ki a pásztor a nyári-téli szállást, ahol sűrű lombú fák nyújtottak megfelelő védelmet (24. kép). A déllő helyének kiválasztásában döntő szerepe volt a víznek. A folyómenti legelőkön a déllő mindig a vízparton volt (25. kép). Másutt pedig általában a legelőn a szállástól legtávolabb eső kútnál, a kúttól 30-40 m-re (26-27 kép). 92