Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

kány lakói 1814-ben, mire báró Sennyey János válaszolt: azt állította, hogy a „Rétet" a falutól nem elvette, hanem egy korábbi „igazságtalan" döntést korrigált. „Távul legyen tőlem, hogy én a Szegénység legelőjét el vegyem, sőtt inkább áztat a zsombékoknak ki törettetése és költséges fel szántása által haszonvehetővé tevén ... minden fizetés nélkül ... nékiek legelőnek ki bocsájtottam."

25

1823-ban a karosi jobbágyok tették szóvá a vármegyénél, hogy legelőjük „a Falutól igen távol olly vizes és posványos helyen vagyon, hogy essős és árvizes időben nints annyi helye, a hová tsak egyszer is lefeküdjön a mi marhánk.. ."

26 Karád lakói pedig azért ágáltak 1836-ban, mert a földesúr a Győr Homokta akarta őket költöztetni a Tisza-töltések bizonytalansága miatt, pedig „az körülte levő Tájék még sokkal lapályosabb, motsárosabb, mint az mostam lakó Hellyünk, olly annyira, hogy a midőn Árvizes lévén az Esztendő, még az marháink is azon a Tájékon belé süllyednek az Ingoványba".

27 Inségtakarmányként felhasználták a mocsarak, vizek szélén és partján növő nádat is. Kora tavasszal alkalmas legelőterület hiányában általánosan legeltették a nádat. A marha különösen szívesen ette a nádfiókot.

29 Ebner S. azt is leírja, hogy Lukán (Bodroghalom) „a téli árvizek olykor annyira akadályozták a marhát, annyira megszorultak, hogy még vasárnap is szedte a falu apraja-nagyja a nádhegyet".

29 A víz azonban nem tett mindig jó szolgálatot az állattartásnak. Gyakran éppen elzárta a jószágokat a legelőtől. A sok adat közül egy 1826-os ban a lácaiak arról panaszkodtak, hogy „a múlt vizenyős esztendőkben nem lévén, vagy igen ritkán lévén határunkba ... olly száraz hely, az hol igavonó marháinkat legeltethettük volna,"

30 a kiskövesdiek pedig 1830-ban így írtak: „a pusztító árvíz által mindenünkből meg fosztattunk,... all mezőnk egy talpalattnyiig el lévén borítva az Árvíztől, már is döglő félen (vannak) sertéseink s marháink."

31 Ha kiöntött a víz, a jószág a homokpartokra, homokhátakra menekült fel. Legelőterületül élték az erdőket is.

32 Szarvasmarha számára volt tilalmas erdő Sárospatakon 1648-ban a „Longh, Berek és Told erdeje".

33 1814-ből Nagytárkányból tudjuk, hogy „...ugyan azon Erdők, amelylyekben az előttis szabad Legeltetések voltt (ti. a jobbágyoknak), ezentúl is legelőül mutattassanak ki", majd ugyaninnen: „"a legelőt annyira megszorították (ti. a bárók), hogy az hellybéli Lakosok az leg közelebb elmúlt 3 Esztendőben ugyan a Vad Kerti Erdőkben, e. f. Esztendőben pedig a Csernyői, Agárdi és Salamoni Erdőkben" kényszerültek legelőt bérelni.

34 A révleányváriak 1822-ben fordultak segítségért a vármegyéhez, mert Sennyey Károly földesúr „.. .a Leányvári erdőtt, a' melyben ez ideig mindenkor... legelőjük volt", elvette tőlük. Sennyey „...a Leányvári erdőben meg nem engedtetvén a Leányváriaknak a legeltetést, a' 74