Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

marhaállományon belül azonban — adatok híjján — már nem tudjuk ilyen egyértelműen dominánsnak nevezni. Az uradalmi állatállománynak minden bizonnyal ez a csoport alkotta a döntő részét. A jobbágy-paraszti gazdálkodásban szerepe, jelentősége jóval kisebb lehetett. E feltételezést igazolja a heverő marhaállomány differenciáltságában meglévő különbség is. Addig, míg az uradalmak anyagulyákat, szűzgulyákat, tinógulyákat, tulokgulyákat, bikagulyákat tartottak a legelőkön, addig a falvak jobbágy-parasztsága csupán a 18. század végétől, a 19. század elejétől tartott közös pásztorok előtt gulyákat, szűzgulyákat és esetleg ökörgulyákat}

2 Az egy-egy gulyában legeltetett jószágok száma — különösen a hortobágyi és a kiskunsági gulyák ezret megközelítő és azt meghaladó számaival összevetve

13 — meglehetősen kevés. A Bodrogközön az uradalmi anyagulya a hornyukkal együtt 150-200 állatból állt. A szűzgulya 100-120 négy évesnél fiatalabb üszőt, a bikagulya rendszerint 30 körüli állatot számlált, a tulokgulya állatainak száma pedig 50 körül mozgott. A gulyák állománya tehát sohasem volt nagyon magas. Ezt Majláth J. 1906-os adata is bizonyítja, hiszen a századforduló körűiről a sárospataki uradalom „egykor híres, százötven tehénből álló gulya"-ját említi, s hozzá teszi, hogy a környéken szám szerint a legnagyobb a nagymihályi uradalom gulyája volt, háromszáz tehénnel.

14 A paraszti közösségek állatcsoportjai sem lépték túl a 300 körüli állatszámot. Döntő többségük 100-as és 200-as szám között mozgott. Amennyiben egy közösség 300 fölötti állatszámmal rendelkezett, úgy inkább megosztották az egyazon marhacsapatot, s területek szerint külön-külön pásztorolták. A Bodrogközben — de általános jelenség

15 — sokféle terület szolgált a szarvasmarha legelőjéül. Közülük a legérdekesebb kétségtelenül a járólápok,

16 libegőlápok}

1 vagy ingólápok

16 legeltetése. Ezek a lápok úgy keletkeztek az Alföld mocsaras helyein, hogy a vízre hullott törmelékanyagon vagy a mocsár aljából felszakadt tőzegen növényzet telepedett meg, s ennek elhalt részeivel a felső réteg folyton gyarapodott, vastagodott. Olyan vastagságot is elért néha, hogy az embert s az állatot is megbírta felszínén. Nagysága olykor több holdat is kitehetett, s a jelentős vízfelszínen — a legelő állatokkal együtt — a szél ide-oda fújta.

19 E lápok, úgy látszik — mint ahogyan Ebner S. is bizonyítja — valóban nem a költői fantázia vagy a népi képzelet szüleményei. Tiszakarád úrbéri szabályozás előtti térképe a Szentistván-palástja tavának délkeleti oldalán nagy járólápot jelez. A Cigánd határába tartozó járólápon külön lápi bírák ítélték meg, hogy mikor hány marhát bír el, s csak 71