Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)
Az Ebner S. által közölt statisztika hibája, hogy a 19. század közepi adatok csak a jobbágy-, paraszttelkek szántóföldmennyiségét tartalmazzák, a földesúri földeket nem. így aránytalan a statisztika, de ettől eltekintve megmutatja a faluhatárok szerkezeti átalakulását. A szántóföldek, a legelők és a rétek rovására terjeszkedtek. Kevés, elégtelen legelővel a 19.-20. században csak Alsó- és Felsőberecki, Cséke, Kisrozvágy, Révleányvár, Semjén és Viss küszködött. A legeltetés A Bodrogköz természeti adottságai nagyban hasonlítottak a Mohácsisziget vagy a Sárköz adottságaihoz. 38 A nagy erdős-füves területeken folyó legeltetés sziszténáját azonban már korántsem tudjuk ilyen könnyen azonosítani. A Bodrogköz esetében sajnos nem rendelkezünk olyan mennyiségű és részletes levéltári forrásokkal, mint amilyenekkel Andrásfalvy B. dolgozhatott, 39 s amelyekből az egyéni, vagy „erdei" állattartás módját megrajzolhatnánk. Az egyéni legeltetésnek még ma is meglévő halvány emlékét — egyelőre — csupán néhány bizonyíték, levéltári adat teszi hitelessé: pl. Sennyey Károly 1823-as levelének egy részlete, melyben megírja a főszolgabírónak, hogy nem engedi meg azt, hogy „ahol Compszeszoratus van, ott minden Compszeszor Embereinek külön csordája s' legelője legyen, hanem egy pásztor alatt, közlegelő hely(en) legyenek adófizetők marhái". 40 A kisebb állatcsoportok egykor külön-külön történt legeltetésére utalnak a bodrogközi helységek 1774es urbáriumai is. Ezek egyik pontja mindenütt azt jelenti ki, hogy a Jobbágyoknak privát pásztoraik nincsenek, s figyelmeztetjük űket, hogy a jövőben se merészeljenek tartani". 41 Csak sejteni engedi Ebner S. 1838-as adata, 42 hogy a ricsei Szállástér „holmi hányt-vetett kunyhói" körül (2. kép) a rétközi nagyhalászihoz, 43 a debrecenihez, 44 a kunhegye sihez, a keleti palóc területekéhez, 43 vagy pedig a sárközihez 46 és a mohácsihoz 47 hasonló egyéni, családi legeltető rendszer alakulhatott ki. A máig feltárt — sajnálatosan kevés — adat alapján tehát egyetértek Paládi-Kovács A.-val és Andrásfalvy £.-nal abban, hogy az egyénileg szervezett, családi (vagyoni) keretek között végzett pásztorlás, állattartási modell volt a „legősibb", adatolható a 18. század végéig, 19. század elejéig, s újjáéledve — mint a bodrogközi példák is igazolják — előfordult a 20. század első felében az egész magyar nyelvterületen. 4 * A 18. század e tekintetben tehát átmenet lehetett. Fennmaradhatott még az egyéni, családi típusú legeltetés, de a külterjesen tartott nyájakhoz közösségi pásztorok fogadásáról már a 17. századtól tudunk. 45
