Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

Mindkét botot egyforma módon készítették. A jó pásztor már íábon maga választotta ki a botnak valót a bodrogközi erdőkben. A megfelelő fáért a vajdácskái pásztorok elmentek a sárospataki hegyre is.

210 Tőgyfát, barkócafát, somfát, vadkörte/át vagy galagonyafát neveltek leggyakrabban botnak. A kiszemelt ágat árral körbeszurkálták vagy késsel bevagdosták. Hajítóbotnak görbe, sétabotnak szép szál egyenes ágat választottak. A szurkálás és vagdosás egy-két év múlva forrt ki, s a sérülés helyén görcs nőtt. A botok egyik végét mindig vaskosabbra hagyták. Lehetőleg úgy vágták le a törzsről, hogy végén bunkót faraghassanak. A levágott faágat azután a legelőn szalmából rakott nagylángú tűz fölött — vagy tűzbe dobva — megfutották.

211 Héját lehántva, a botot mésszel kenték be, s 3 napig rajtahagyták. Ezután lemosták és disznózsírral kenték be. Néha a megpárolás után rögtön zsírral kenték, máskor pedig trágya közé dugták a szarvasba vagy 6-8 napra a hidlás alatt összegyűlt vizeletbe. A bot itt kapott szint. A kezelés után „olyan piros lett a bot, mint a rózsa, s olyan rugalmas, mint a nádvessző" — mondta az egyik bodrogközi pásztor.

212 Ha a hajítóbotnak való fa egyenes volt, a tűzből történt kivétel után rögtön meggörbítették. Ha pedig nem volt bunkója, szarvashmarha lábszárcsontjának üreges darabját dolgozták a bot fejére, hogy az a vége nehezebb legyen. A botok díszét tehát csupán „nevelés" révén kiforrott görcsök és a több módon elért színesség alkotta. Ritkán használtak a pásztorok olyan darabokat, amelyeket — elsősorban praktikus okokból — csonttal vagy ólomberakással díszítettek.

213 A két típusú bot díszítése csupán annyiban tért el egymástól, hogy a mindig egyenes és hosszabb sétabotok megformálására, cifrázására valamivel több gondot fordítottak, mint a görbe formájú és rövidebb hajítóbotokra. A botok vastagsága a 2 ujjnyi átmérőtől a csuklóvastagságig terjedt. Hosszuk mindig igazodott a tulajdonos alkati adottságaihoz. Ebből is következik, hogy minden pásztor saját botokkal rendelkezett. A sétabotot úgy méretezték, hogy a használónak megközelítően a válláig érjen, hosszuk így 140-150 cm volt. Általában kunyhójában tartja a pásztor, s ünnepi alkalmakkal „viselte". Függőlegesen tartotta, rátámaszkodott vagy járt a bottal. De a pásztor állandó társa a hajítóbot volt. Hosszát a pásztorok úgy fejezték ki, hogy a hajítóbotnak kötésig kell érnie. Mérete tehát 100-120 cm. Terelés közben vele a pásztor — szükség esetén — ráütött a szófogadatlan gulya- vagy csordabeli marhára, s nagyobb távolságra utána is hajította. A bot bunkója éppen abban segített, hogy repítésnél „húzza" a botot, lehessen általa irányítani a terelőeszközt. Mindez azért fontos, mert korántsem volt mindegy, hogy milyen helyzetben érte el a bot a szarvasmarhát. Vékony vége könnyen felsértette 145