Bodó Sándor: A Bodrogköz állattartása (Borsodi Kismonográfiák 36. Miskolc, 1992)

kenderkötelet a szarvakra dobták. A marha első és hátsó lábait kiigazította a gulyás a sárból, a szárazabb területen állva vonszolták ki. Az emberek néha nem bírták kihúzni a lápba merült marhát, úgy beleragadt a sárba. Ilyenkor rudat toltak az első hóna alá, azzal nyomták vizes területre, ahol az iszapot lemosták róla. Végső szükség esetén lovakat vagy ökröket fogtak be, s azokkal húzatták ki a veszélyes helyzetbe került szarvasmarhát. A Bodrogköz vizeinek lecsapolása után a kiszáradt törnie (tőzeg) is gyakran kigyulladt meleg nyárban. Az égést csupán enyhe, szállongó füstből vehette észre a pásztor. Erről a területről azután sürgősen elhajtották a csapatot, mert ha a jószág hasig beleszakadt az égő tömlébe, vagy rögtön kiugrott belőle vagy ottpusztult. A környezetből fakadó veszélyek mellett számtalan mód volt arra, hogy a pásztor állatokat veszítsen el a nyájból. A vihar nyomán szétfutó jószágokat nem mindig sikerült teljes számban összeterelni. A gulyacsapatból olykor-olykor megszökött egy-egy nyugtalan állat, ha a pásztor nem volt elővigyázatos. A falkát — különösen a 20. század előtt — farkasok és tolvajok is látogatták.

175 Emellett az egymással viaskodó állatok megsértették egymást, különféle betegségek tizedelték a nyájat stb. Mindezekért a pásztor anyagi felelősséggel tartozott, természetes tehát, hogy a bajok megelőzésére törekedett. Minden gulyacsapatban voltak fürgébb, nyugtalanabb, pákász marhák. A pásztor ezekre kongói rakott (típusaival a munkaeszközöket bemutató részben foglalkozom). A tavaszi kihajtás után néhány nappal már eldöntötte a pásztor, hogy mely állatokra rakjon kongót. Azokat azután sorban kifogta a nyájból, dörzsölőfához, karámágashoz vagy kútágashoz kötötte, s úgy csatolta fel a kongó szíját (51-53. kép). A tavaszi legelőn azonban 2-3 hét alatt annyit híztak az állatok, hogy a kongószíjat rövidesen tágítani kellett. A szíj szorosságát időnként ellenőrizte a pásztor. Kongó persze nem csupán a nyugtalan szarvasmarhákra került, hanem a legszebb szavú vagy a legnagyobb kongóját a pásztor a csapat „első" állatára, a vezérit, tette.

176 Ugyancsak a szökő tinókat — többnyire csak a fiatal állatok között voltak nyugtalanok — igyekeztek visszatartani oly módon, hogy éjszakára a szálláson az egyik első lábuk szétfeszített körmei közé bigéi nyomtak.

177 A bige 4-5 cm hosszú, végein hegyesre faragott fapecek, amely járás közben fájdalmat okozott a szökni akarónak. Reggel azután kivette a pásztor a bigét, s a fiatal jószág szabadon legelhetett. Egy idő múlva már elég volt este csupán felemelni a nyugtalan állat egyik első lábát, s a kialakult feltételes reflex nyomán a jószág meg sem mozdult. Az elveszett vagy az „elhajtott" állatot a gulyás olykor bűnös úton volt kénytelen pótolni. A távolabbi gulyákból szakította ki a megfelelő 121